2018. szeptember 26.

Winter is coming

A minap került egy cikk a szemem elé a világhálón, miszerint Japánban a friss jogosítvánnyal rendelkezők és a 70 év feletti sofőrök egy öntapadós jelet ragasztanak az autójukra, ami arra ösztönzi a többi sofőrt, hogy azok türelmesebbek, elnézőbbek, segítőkészebbek legyenek velük szemben. (Tudom, itthon is felragasztható bármikor az ormótlan tanulójel.)
Én pedig arra gondoltam, hogy miért nem jár a türelem, a segítség, a tisztelet mindenkinek? Miért kell nekem friss jogosítvánnyal rendelkeznem, vagy 70 évesnek lennem ahhoz, hogy az embertársaim ne akarjanak leerőszakolni az utakról?
Erről pedig az jutott eszembe, hogy fizikailag és mentálisan is egészséges, nőtlen, gyerektelen, 30-on túli, semmilyen kisebbséghez nem tartozó, heteroszexuális (igen, ez az én coming outom), munkahellyel rendelkező, de nem karrierista férfiként, aki nem tagja egyetlen vallási közösségnek sem, gyakorlatilag nem csak az állam, de minden ember szemében egy önellátó egyén vagyok, aki sem anyagi, sem más természetű segítségre nem szorul. Én vagyok az, akinek a politikusok semmit nem ígérnek, akit utoljára fognak kimenteni az égő házból, akinek nem áll rendelkezésére egyetlen tolerancia-takaró sem, amibe beleburkolózhat és kedvére sértődhet meg. Ilyen férfiként elveszti valaki a munkáját, családját, vagy alkoholista lesz, máris megváltotta a jegyét az utcára. Senki nem fogja őt vissza. Amíg van valaki, aki ilyenkor átenged neki egy kanapét, akkor lehet még kiút, de aki egyetlen telet is végigcsinál az utcán, annak már nem sok van. Gondoljuk át, miért nincsenek hajléktalan gyerekek, vagy miért minimális a hajléktalan nők száma... Kisebbségi támogatások, társadalmi összefogások, gyűjtések, heves viták migráns-kérdésben, nőkanőkért egyesület, óvjuk a gyermekeinket (micsoda álszenteskedés ez a cenzúrázatlan internet korában) de ezek a férfiak teljesen kiszorulnak mindezek alól. Etetjük az élőhelyükből kiszakított állatkerti állatokat, de nem tesszük ezt meg az élőhelyükből kitaszított emberekkel.

Amíg állatokat mentünk (félreértés ne essék, erre szükség is van), addig kb 2-3 ilyen ember mellett húzunk el az utakon. Nem divat segíteni. nem divat adni. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy felső vezető azzal vagizzon a gazdag haverjai előtt, hogy aznap a 60.000-et nem étteremben költötte el, hanem szétosztotta. De még nekünk, középosztálynak is egyből felértékelődik az a 100 forint, amit ilyenkor adhatnánk. 100 Ft semmi, amikor vásárlásnál a végösszeg 12.300 vagy 12.400 forint körül alakul, de amikor odaadhatnánk valakinek, ami után nem kapunk semmilyen anyagi viszonzást, akkor egyből érezzük az érme súlyát. Számolunk, kalkulálunk, hiszen pont ennyi a büdzsés energiaital, majd végül továbbmegyünk.
Ha adunk, azt akkor feltételhez kötjük. "De ne piára költse!" "Uh ez nem zenél és nem árul újságot, mit tesz ez hozzá az országhoz?" "Uh, ez nagyon koszos, a közelébe sem megyek!". Eljátsszuk az anyácskát, vagy az óvónénit felettük. Mi, akik minden éjszakát fedél alatt, fűtés mellett töltjük, pont mi tudjuk, mi kell nekik, mert mi tudjuk milyen egy telet lehúzni az utcán. De amikor egy hideg nap végén belépünk a lakásunkba, azért jól esik ledobni egy pálinkát. Csak az íze kedvéért. Mert átmelegít.
Ma már 4 fok volt reggel. Lesz ez még jobb is, de lesz ez még így se. Panaszkodunk, hogy fázott a lábunk zokni nélkül a lakásban, vagy hogy perceken át nem melegedett be a kocsi.
Nem akartam közhelyes álszenteskedésbe fullasztani az olvasót. De önmagában az kétségbeejtő, hogy ez már egy közhely.

2018. szeptember 11.

Anya a színpadon


Ezúttal a kilencedik színházi évadomat kezdem meg a Prospero Színkörben. Egy évadot kihagytam, mikor a kisfiam megszületett. 10 hónapos korában visszatértem játszani, akkor kezdük el Timivel az Idegenek előadásunk próbáit. Legutóbbi, évadnyitó előadásunk után nézői beszélgetést tartottunk (2018. Szeptember 8.). A nézők nagyon sok érdekes és különös kérdést tettek fel, többek között a darab születéséről, a színészek és a rendező egymás közti viszonyáról, arról, hogy hogyan éltük meg a próbafolyamatot. Olyan kérdéseket, amiket különös módon, mi egymás között nem beszéltünk meg sosem. Hihetetlenül jó érzés volt megtudni egymásról ilyen “titkokat”, a legfurcsább azonban az volt, hogy a több mint 1 éven keresztül zajló próbafolyamat során ezeket nem tudtuk meg egymásról. Fantasztikus tapasztalat volt ez a beszélgetés és azt remélem, hogy gyakrabban vonjuk be a nézőket a jövőben az ilyen kulisszatitkokba. Mi, a színkör immár egy szoros családi köteléket alkotunk és úgy érzem, hogy a további fejlődés (inkább önismereti, semmint szakmai) érdekében mindenképpen kifizetődőek az ehhez hasonló nyitások a nézőink felé. Nem vagyunk ugyan profi színház, nem ezzel keressük a kenyerünket (sőt), mindannyian saját döntésünk következtében játszunk a színkörben. Nekem személy szerint az önismeretem miatt van szükségem a Prospero-ra, többek között.


Nóti kabaré előadásunk, Madame Sabin elrablása jelenet. Alföldi Áronnal. Rendező: Micskó Zoltán.

Jelenleg kettő és fél éves a kisfiam. Mielőtt anyává váltam volna aggodalommal töltött ugyan el, hogy miképpen fogom megoldani a további szereplésemet a csapattal, mivel mindig olyan hangokat hallottam magam körül, hogy anyának lenni 0-24-es édes kötelezettség. A társadalom valahogy még mindig elvárja, hogy egy anya mondjon le a saját igényeiről. Természetesen az első időkben ez mindenképp így van, egyáltalán nem teher ez. Úgy érzem, hogy ez mindenképpen személyfüggő is. Az, hogy kisfiam 10 hónapos korában újra visszatértem a csapatba, belső indittatás volt. Olyan típusú ember vagyok, akinek szüksége van arra, hogy intellektuálisabb ingerek is körül vegyék. Anyának lenni valóban 0-24 órás műszak, azonban azt senki nem mondta, hogy anyának nem lehet a színpadon is lenni. Oly’ sok szerepet játszunk az életünk során, ahogy Shakespeare is mondta. Miért zárná ki az egyik a másikat? Sőt, szerintem inkább erősíti. Ha kielégülnek a belső, intellektuális igényeim, akkor úgy gondolom, hogy sokkal kipihentebben, feltöltődve tudok anya lenni. Ha azt látja a kisfiam, hogy kielégítem ezeket a belső igényeket (legyen az színjátszás, vagy bármi más) példának fogja venni, hogy ő maga is kövesse a saját belső igényeit. Hiszen, ha anyuka boldog, mindenki boldog a családban.

Családom

Most biztosan úgy tűnök, mintha egy magabiztos és önazonos anyuka lennék, azonban ez koránt sincs így. Rengetegszer van lelkiismeret furdalásom, hiszen ez sok lemondással is jár a család felé. Szerencsére csodálatos férjem van, aki imád a kisfiával időt tölteni, és ösztönöz arra, hogy utána menjek ezeknek a késztetéseknek. De attól még van lelkiismeret furdalásom. A próbanapok mindig rohanással telnek. Férjem viszi kisfiunkat a bölcsibe, mert én korábban elmegyek dolgozni, hogy délután előbb el tudjam hozni. Alig érünk haza, nem sok időt tudok aznap vele tölteni, ha megjön a férjem, rohannom kell a próbára. Mire persze hazaérek csak a férjemet találom ébren. Emellett ott vannak az előadások is hétvégente. Mindezek ellenére reménykedek, hogy mindez a kisfiam épülését is szolgálja.

Választott családom a teljesség igénye nélkül (Idegenek szereplői). Nemzetközi Színjátszó fesztivál Vasváron, 2018. június. Tóth Tímea rendezése. Balról jobbra: Czeller Péter, Bognár Beatrix, Csenki Réka (én), Varjas Benjamin, Mészáros Anett.

Mi sem fejezi ki ezt jobban mint a múltkori esemény: még az évad megkezdése előtt összegyűltünk a színkörrel rendet rakni a kellékek és a jelmezek között. Készülődtünk mindhárman, férjem és kisfiam játszótérre én meg a Szabad Művházba. Mondtam a picinek, hogy megyek találkozok a Prospero-sokkal. Készülődtünk, ő pedig elkezdte mondogatni megyünk a pejósokhoz. Először nem is értettem, hogy mit mond, többször le Kellett ismételnie mire rájöttem: Megyünk a (Pros)perósokhoz.
Azóta elindult az évad, és próbák illetve előadások előtt mindig elmagyarázom neki, hogy megyek próbára vagy előadásra, játszani. Ha meghallja, hogy játék egyből felpörög, hogy ő is akar jönni. Olyan különös a magyar nyelv ebből a szempontból. Milyen sok esetben használjuk a játék szót. Neki még mind ugyanazt jelenti. Valahogy sokszor én is elfejetem, hogy a színjátszás nem csupán önként vállalt kötelezettség, hanem önfeledt, szabad szórakozás is, amit a választott “családommal” tölthetek el. És milyen szerencse, hogy most már van valaki, aki rendszeresen emlékeztet rá.

Csenki Réka