Rezda
leült egy nagy, sima kőre a Nagy Víz előtt. Őszes hajzuhatagát, melyet
nagyanyjától örökölt, legyezgette a langyos szél. Ezt a mozdulatlan, ősi
nyugalmat sehol máshol nem érezte, csak itt, a Víz mellett. Pedig sok helyen
megfordultak, tavak, folyók mellett vezetett útjuk a Nagy Vándorlás idején, a
Tűzeső után.
A
távolban, a nagycsalád kunyhói felől már csak elvétve hallott hangokat: halk
beszédfoszlányok, egy-egy kutyaugatás. Érdekes, a gyerekek nem sírtak, csak ha
nagyon megütötték magukat. Talán anyjuk és a család állandó, óvó közelsége, s a
nyugalmas életmód miatt. Békében éltek immár 40. Holdéve. Napok óta már itt
motoszkál egy visszatérő kép a fejében, utolsó együttlétük a nagyanyjával.
Akkor
is ilyen csendes volt a Víz és a part, de sokkal ziláltabb: felfordult padok,
derék magasságban kivágott fák, megperzselődött szemét… Esteledett, csak ketten
voltak a parton, de ő mégis végtelen nyugalmat érzett. Anyja és nagyapja ennivalóért
mentek a szomszéd faluba és nagyanyja ott a parton az eljövendőről mesélt neki;
„Úgy
fordul most a világ kereke, hogy ez után a nagy káosz után majd lassan
megszűnik a pénz, Földanya és a többi elem gondoskodik róla, hogy eltűnjön a
sok felesleges dolog, a szeméthegyek. Az emberek nem vágynak majd ártatlan
állatok húsára és megtermelik majd, amire szükségük lesz. Az eddig megszerzett
tudásukat a köz javára fordítják, és összefognak, összetartanak. A gonosz erők
és hatalmak egy idő után eltűnnek, visszahúzódnak, és eljön az Ezeréves béke.
Földanya sebei begyógyulnak, akkor majd újra és újra bő terméssel ajándékozza
meg lakóit.”
Hitte
is nem is, mert akkor már régóta forrongott az egész világ. Hihetetlen módon azonban az internet nem
szűnt meg, csak pár napra, ezért tudták tartani egymással a kapcsolatot a
rokonok, a család, a jó barátok. Kisebb népvándorlás indult meg az országon
belül, a pénz elértéktelenedett. A régebbi századokban ilyenkor megindult a
fosztogatás, ember ember ellen fordult, de most nem. Aki megpróbált valamilyen
bűnt elkövetni, az ellen összefogott a közösség és nem engedte maguk közé. De
mégis átalakulóban volt az életük, mintha több száz évre lettek volna már a
„régi”, pénzközpontú civilizációtól...
Később
kézen fogták egymást és hazatértek a kisházba. Másnap reggel anyja zokogására
ébredt. Nagyanyja kinyújtózva feküdt fekhelyén és holtában is mosolygott.
Először nem is hitte, hogy meghalt. Nagyon nehezen vigasztalódott meg,
mindenütt jelen volt Anna hiánya. Mozgalmas, dolgos évek következtek. Mégis
valami rejtélyes erő mindig megóvta őket a sok megpróbáltatás ellenére.
Családjuk elismert és dolgos tagja lett a közösségnek.
Rezda büszkén tekintett hátra a sok kis
földkunyhóra, melyek félkörben helyezkedtek el a parttól távolabb, az akácfák
alatt. Szinte minden kunyhóban lakott gyermekük vagy rokonuk. A fák maguktól
nőttek, egyet se vágtak ki, csak nyesegettek, mert télre jó lesz tüzelőnek. A
lovak békésen összebújtak a házak mögötti karámban, a karám mögött lágyan hajladozott
a megérett búza a szélben. Csak egy kunyhóban világított a mécses: párja és hű
társa Álem türelmesen megvárta őt. Mindig kéz a kézben aludtak el.
A
feljövő Hold üresen találta a nagy követ, s a legszélső kunyhóban is kialudt a
fény.
Írta: Mede Zsuzsanna
