Körtevirágok - meta haiku

Körtevirágok

Meditáló tér
Lebben a vászon, a szín
Ház a lélekben.

Élménybeszámoló: Körtevirágok bemutató és Versünnep - Alföldi Áron

Az elmúlt hét igazán izgalmasan telt színházi szempontból. A 20. Kortárs Művészeti Fesztivál került megrendezésre Fehérváron és nem csak azért, mert új bemutatóval készültünk erre az eseményre, hanem azért is, mert kapásból két előadást is tartottunk belőle.

A hétfői premier előtt már nagyon erős izgalom és elszántság volt bennünk, amely mindannyiunknak hasznára vált annak érdekében, hogy egy igen jól sikerült premiert tartsunk a nagyérdemű előtt (annak ellenére, hogy az időjárás szokás szerint nem a mi csapatunkat erősítette). 

A szerdai előadás előtt viszont még erősebb koncentráltságra volt szükség, ugyanis mindannyian tudjuk, hogy a második előadások majdnem mindig gyengébbre sikerültek, mint a premierek. És az előtte való, több, mint egy órás készülődés meghozta gyümölcsét: egy-két technikai hibán kívül nem vétettünk hibát és a szükséges koncentrációt, sőt, alázatot is sikerült odatennünk ahhoz, hogy egy ilyen erősen kísérleti, haiku-etűdökből összerakott előadást úgy adjunk elő, hogy az ne hagyjon kívánnivalót maga után (legalábbis a rendezőnk elmondása szerint).

És nekem csak ezután következett a hab a tortán, ugyanis május 17.-én pénteken tartották a Városháza dísztermében az idén 10 éves Versünnep jubileumi gáláját, amire (mint a 4. Versünnep döntőse) én is hivatalos voltam. A program döntősei közül 25-en fogadták el a meghívást a gálára, hogy - ahogy a meghívóban fogalmaztak - jelenlétükkel és egy vers elszavalásával megtiszteljék ezt a rendezvényt. Sokat gondolkodtam, hogy milyen verset válasszak; vigyek egy eredeti magyar verset, mint ahogy azt az ilyen rendezvényeken szokás, vagy fordított verset, amelyeket szeretnék a köztudatba bevinni, mint önálló értékeket. Végül is úgy döntöttem, kis bátorságot véve, hogy viszek egy verset, ami kicsit mindkettő ezek közül. A szonettkoszorúmból az egyik sajátot vittem (a XIII. számút, mert rendező Zoli azt mondta, hogy neki ez tetszik a legjobban, mint önálló szonett, én meg bízom az ő ízlésében). A gálán sok jó vers elhangzott, emlékeztünk a résztvevőkről, szervezőkről, kifejezetten Varga Sándorról, a Versünnep megálmodójáról -  aki már az égi közönség soraiból tapsolt nekünk - akihez nekem is sok kedves emlék fűződik még úgy is, hogy csak egy Verstáborban vettem részt.

Összefoglalva, mozgalmasan telt el ez a hét, de mégsem fáradtunk el, hiszen ez nem is megengedhető azon a rögös úton, amit a kultúra terjesztésének szokás nevezni. És bár az erőfeszítéseim sosem hoznak akkora változást, amekkorára számítanék, mégsem vagyok hajlandó feladni a próbálkozást. Hiszen nem hiába választotta a Verstábor jelmondatául Sándor ezt:

"Gutta cavat lapidam. – Az esőcsepp kivájja a követ."

Írta: Alföldi Áron

Áron szonettjét a blogunk 2019. április 11-ei blogbejegyzésünkben megtaláljátok (szerk.)

A sziget - Varjas Benjámin

Gondterhelten az ágyamba zuhantam. Hosszú volt a nap. Minden nap hosszú és szar. Bekapcsoltam a tévét, ám ugyanaz a sablon szöveg szólt a dobozból. Politika így, politika úgy. Felmenetem az internetre, ám ott is csak a szartömeg zúdult rám. Még éreztem a vacsorám ízét a számban, ugyanazt a kibaszott vacsorát, amit majdnem minden nap eszem. Kenyeret. Az ágyban feküdtem, ám nem nyomott el az álom. Nem tudott elnyomni, mert járt az agyam. Folyton. "Mit kezdjek magammal?" Nem vagyok a szokások rabja, sőt én ezen változtatni akarok, de nem tudok. Bassza meg, hogy nem tudok. MIÉRT NEM? Jó kérdés, én sem tudom, pedig én szeretnék. Hallom a főnök hangját a fülemben. "Te sem vagy jobb mint a többi, soha sem viszed semmire...". Hallom a családom hangját és mindennap ugyanaz a duma. Mindennap szar folyik a csapból. Hallom, hallom és még mindig hallom. Lehunyom a szemem. Magam előtt látok egy szigetet. Egy gyönyörű kis szigetet fákkal, állatokkal és egy kis házzal és ezt a paradicsomot körben homok övezi, melyet egy hatalmas óceán nyaldos. 

Itt vagyok. Érzem a sós illatot, érzem a szabadságot. Egyedül vagyok, változást értem el. Egy hatalmas változást. Lefekszem a földre és csak az eget kémlelem. Egy sirály száll le mellém és hagyja hogy megsimogassam. Besötétedik. A házba lépek. Egy tenger gyümölcseivel megterített asztal vár, egy kókusz koktéllal. Elfogyasztottam az ételt és az ágyba süppedtem. Álomba szenderültem. Nem akarok felkelni. Nem akarok visszatérni a valóságba. Nem akarok elmenni...

Írta: Varjas Benjámin

Színészparadoxon - Tóth Tímea írása

Te miért jársz színházba? Kikapcsolódni?

Valójában egy fergeteges előadás során sokkal több benyomás érhet minket, mint amit megéltünk az adott napon.

Színészként gyakorta elmélkedünk azon, hogy mitől működik egy alakítás, milyen erők mozgatnak egy előadást, amely totálisan beszippantja a nézőt a bársonyba.

Ki lehet jó színész? És ki nagyszerű?

A tehetség többnyire velünk születik és hal meg, nem adható át, mert ösztönből fakad. Van, vagy nincs. Aki a színészi pályát választja, az tanul és tanul, tapasztal, pont úgy, mint amikor a kisgyermek felfedezi környezetét, a tárgyakat, saját testét.

Kant szerint a zseni az a tehetség, aki eredetiségre tör, példamutatást ad, de ugyanakkor nem képes megmagyarázni miképp alkotott, alakított a magában megfogalmazódott eszmék által egyedit. Diderot szerint, ha a színész nem bír az érzelmein uralkodni, melyek játék közben rátörnek, akkor csak az első előadáson fog lángolni, míg a harmadikon már fásult lesz. Nála az ösztönnek párosulnia kell tanulással, példaképek megismerésével, érzelmek utánzásával úgy, hogy játék közben a színész maga nem lehet érzelmes.

Hogy mit érzékel a játszó a színészparadoxonról? A válasz annyiféle lehet, ahányan színpadra állunk, és természetes, hogy egészen másként érzékelhető ez belülről, mint ahogyan a nézőtérről.

A fogalom számomra egy intervallumot idéz, egy folyamatot, melynek kiindulópontja a hétköznapi énből/civilségből való kilépés, végpontja pedig egy olyan határ, amelyet ritkán a magamféle földi halandó is megtapasztalhat. Egy különleges, módosult tudatállapot, amikor olyannyira belefeledkezünk a játékba, hogy egy pillanatra eggyé válunk azzal. Egynél több pillanat nem is áll ilyenkor rendelkezésünkre, hogy megvizsgálhassuk, mert ezen végpont elérését meglepettségünkben pillanatnyi kizökkenés, majd azonnali szintsüllyedés követ, amikor újra a biztonságos, tudatos énünk játszik.

Denis Diderot: “Az előadás csak testileg meríti ki a színészt, de lelkileg nem okoz neki megrázkódtatást, a lélekbeli változások testi fáradtság nélkül a nézőben mennek végbe. Az illúzió csak a nézőben van, a színész mindvégig önmaga marad, szerepét csak játssza.”

A nézőkkel való találkozásig hosszú út vezet. A színésznek gyakran kell szembenéznie démonaival, melyek az írott mű kapcsán szélsőséges érzelmeket szabadíthatnak fel benne, amikor áttörnek számára minden racionális irányíthatón. Rég feledettnek hitt gócpontok, félelmei, haragja, a megbocsátás hiánya, a múltban szőnyeg alá söpört, lapockái alá száműzött izomcsomók, mindegy, csak ne is lássa!

A játszó próbálkozik, észlel, érzékel, be- és elfogad, feldolgoz. Neki kell először szembe néznie, hogy aztán a nézői is találkozhasson  démonaival, általa.

A terápia fájó, de felemelő is egyben.

A színész legyen bátor.

Ahogy a néző is.

Írta: Tóth Tímea