2019. május 4.

Színészparadoxon - Tóth Tímea írása


Te miért jársz színházba? Kikapcsolódni?
Valójában egy fergeteges előadás során sokkal több benyomás érhet minket, mint amit megéltünk az adott napon.
Színészként gyakorta elmélkedünk azon, hogy mitől működik egy alakítás, milyen erők mozgatnak egy előadást, amely totálisan beszippantja a nézőt a bársonyba.
Ki lehet jó színész? És ki nagyszerű?
A tehetség többnyire velünk születik és hal meg, nem adható át, mert ösztönből fakad. Van, vagy nincs. Aki a színészi pályát választja, az tanul és tanul, tapasztal, pont úgy, mint amikor a kisgyermek felfedezi környezetét, a tárgyakat, saját testét.
Kant szerint a zseni az a tehetség, aki eredetiségre tör, példamutatást ad, de ugyanakkor nem képes megmagyarázni miképp alkotott, alakított a magában megfogalmazódott eszmék által egyedit. Diderot szerint, ha a színész nem bír az érzelmein uralkodni, melyek játék közben rátörnek, akkor csak az első előadáson fog lángolni, míg a harmadikon már fásult lesz. Nála az ösztönnek párosulnia kell tanulással, példaképek megismerésével, érzelmek utánzásával úgy, hogy játék közben a színész maga nem lehet érzelmes.
Hogy mit érzékel a játszó a színészparadoxonról? A válasz annyiféle lehet, ahányan színpadra állunk, és természetes, hogy egészen másként érzékelhető ez belülről, mint ahogyan a nézőtérről.




A fogalom számomra egy intervallumot idéz, egy folyamatot, melynek kiindulópontja a hétköznapi énből/civilségből való kilépés, végpontja pedig egy olyan határ, amelyet ritkán a magamféle földi halandó is megtapasztalhat. Egy különleges, módosult tudatállapot, amikor olyannyira belefeledkezünk a játékba, hogy egy pillanatra eggyé válunk azzal. Egynél több pillanat nem is áll ilyenkor rendelkezésünkre, hogy megvizsgálhassuk, mert ezen végpont elérését meglepettségünkben pillanatnyi kizökkenés, majd azonnali szintsüllyedés követ, amikor újra a biztonságos, tudatos énünk játszik.

Denis Diderot: “Az előadás csak testileg meríti ki a színészt, de lelkileg nem okoz neki megrázkódtatást, a lélekbeli változások testi fáradtság nélkül a nézőben mennek végbe. Az illúzió csak a nézőben van, a színész mindvégig önmaga marad, szerepét csak játssza.”

A nézőkkel való találkozásig hosszú út vezet. A színésznek gyakran kell szembenéznie démonaival, melyek az írott mű kapcsán szélsőséges érzelmeket szabadíthatnak fel benne, amikor áttörnek számára minden racionális irányíthatón. Rég feledettnek hitt gócpontok, félelmei, haragja, a megbocsátás hiánya, a múltban szőnyeg alá söpört, lapockái alá száműzött izomcsomók, mindegy, csak ne is lássa!
A játszó próbálkozik, észlel, érzékel, be- és elfogad, feldolgoz. Neki kell először szembe néznie, hogy aztán a nézői is találkozhasson  démonaival, általa.
A terápia fájó, de felemelő is egyben.
A színész legyen bátor.
Ahogy a néző is.


Írta: Tóth Tímea





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése