Te miért jársz színházba? Kikapcsolódni?
Valójában egy fergeteges előadás során sokkal több
benyomás érhet minket, mint amit megéltünk az adott napon.
Színészként gyakorta elmélkedünk azon, hogy mitől
működik egy alakítás, milyen erők mozgatnak egy előadást, amely totálisan
beszippantja a nézőt a bársonyba.
Ki lehet jó színész? És ki nagyszerű?
A tehetség többnyire velünk születik és hal meg,
nem adható át, mert ösztönből fakad. Van, vagy nincs. Aki a színészi pályát
választja, az tanul és tanul, tapasztal, pont úgy, mint amikor a kisgyermek
felfedezi környezetét, a tárgyakat, saját testét.
Kant szerint a zseni az a tehetség, aki
eredetiségre tör, példamutatást ad, de ugyanakkor nem képes megmagyarázni
miképp alkotott, alakított a magában megfogalmazódott eszmék által egyedit.
Diderot szerint, ha a színész nem bír az érzelmein uralkodni, melyek játék
közben rátörnek, akkor csak az első előadáson fog lángolni, míg a harmadikon már
fásult lesz. Nála az ösztönnek párosulnia kell tanulással, példaképek
megismerésével, érzelmek utánzásával úgy, hogy játék közben a színész maga nem
lehet érzelmes.
Hogy mit érzékel a játszó a színészparadoxonról? A
válasz annyiféle lehet, ahányan színpadra állunk, és természetes, hogy egészen
másként érzékelhető ez belülről, mint ahogyan a nézőtérről.
A fogalom számomra egy intervallumot idéz, egy
folyamatot, melynek kiindulópontja a hétköznapi énből/civilségből való kilépés,
végpontja pedig egy olyan határ, amelyet ritkán a magamféle földi halandó is
megtapasztalhat. Egy különleges, módosult tudatállapot, amikor olyannyira
belefeledkezünk a játékba, hogy egy pillanatra eggyé válunk azzal. Egynél több
pillanat nem is áll ilyenkor rendelkezésünkre, hogy megvizsgálhassuk, mert ezen
végpont elérését meglepettségünkben pillanatnyi kizökkenés, majd azonnali
szintsüllyedés követ, amikor újra a biztonságos, tudatos énünk játszik.
Denis Diderot: “Az előadás csak testileg meríti ki
a színészt, de lelkileg nem okoz neki megrázkódtatást, a lélekbeli változások
testi fáradtság nélkül a nézőben mennek végbe. Az illúzió csak a nézőben van, a
színész mindvégig önmaga marad, szerepét csak játssza.”
A nézőkkel való találkozásig hosszú út vezet. A
színésznek gyakran kell szembenéznie démonaival, melyek az írott mű kapcsán
szélsőséges érzelmeket szabadíthatnak fel benne, amikor áttörnek számára minden
racionális irányíthatón. Rég feledettnek hitt gócpontok, félelmei, haragja, a
megbocsátás hiánya, a múltban szőnyeg alá söpört, lapockái alá száműzött
izomcsomók, mindegy, csak ne is lássa!
A játszó próbálkozik, észlel, érzékel, be- és
elfogad, feldolgoz. Neki kell először szembe néznie, hogy aztán a nézői is
találkozhasson démonaival, általa.
A terápia fájó, de felemelő is egyben.
A színész legyen bátor.
Ahogy a néző is.
Írta: Tóth Tímea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése