Az elmúlt hét
igazán izgalmasan telt színházi szempontból. A 20. Kortárs Művészeti Fesztivál
került megrendezésre Fehérváron és nem csak azért, mert új bemutatóval
készültünk erre az eseményre, hanem azért is, mert kapásból két előadást is
tartottunk belőle.
A hétfői premier
előtt már nagyon erős izgalom és elszántság volt bennünk, amely mindannyiunknak
hasznára vált annak érdekében, hogy egy igen jól sikerült premiert tartsunk a
nagyérdemű előtt (annak ellenére, hogy az időjárás szokás szerint nem a mi
csapatunkat erősítette).
A szerdai
előadás előtt viszont még erősebb koncentráltságra volt szükség, ugyanis
mindannyian tudjuk, hogy a második előadások majdnem mindig gyengébbre
sikerültek, mint a premierek. És az előtte való, több, mint egy órás készülődés
meghozta gyümölcsét: egy-két technikai hibán kívül nem vétettünk hibát és a
szükséges koncentrációt, sőt, alázatot is sikerült odatennünk ahhoz, hogy egy
ilyen erősen kísérleti, haiku-etűdökből összerakott előadást úgy adjunk elő,
hogy az ne hagyjon kívánnivalót maga után (legalábbis a rendezőnk elmondása
szerint).
És nekem csak
ezután következett a hab a tortán, ugyanis május 17.-én pénteken tartották a
Városháza dísztermében az idén 10 éves Versünnep jubileumi gáláját, amire (mint
a 4. Versünnep döntőse) én is hivatalos voltam. A program döntősei közül 25-en
fogadták el a meghívást a gálára, hogy - ahogy a meghívóban fogalmaztak -
jelenlétükkel és egy vers elszavalásával megtiszteljék ezt a rendezvényt. Sokat
gondolkodtam, hogy milyen verset válasszak; vigyek egy eredeti magyar verset,
mint ahogy azt az ilyen rendezvényeken szokás, vagy fordított verset, amelyeket
szeretnék a köztudatba bevinni, mint önálló értékeket. Végül is úgy döntöttem,
kis bátorságot véve, hogy viszek egy verset, ami kicsit mindkettő ezek közül. A
szonettkoszorúmból az egyik sajátot vittem (a XIII. számút, mert rendező Zoli
azt mondta, hogy neki ez tetszik a legjobban, mint önálló szonett, én meg bízom
az ő ízlésében). A gálán sok jó vers elhangzott, emlékeztünk a résztvevőkről,
szervezőkről, kifejezetten Varga Sándorról, a Versünnep megálmodójáról - aki már az égi közönség soraiból tapsolt
nekünk - akihez nekem is sok kedves emlék fűződik még úgy is, hogy csak egy
Verstáborban vettem részt.
Összefoglalva, mozgalmasan
telt el ez a hét, de mégsem fáradtunk el, hiszen ez nem is megengedhető azon a
rögös úton, amit a kultúra terjesztésének szokás nevezni. És bár az
erőfeszítéseim sosem hoznak akkora változást, amekkorára számítanék, mégsem
vagyok hajlandó feladni a próbálkozást. Hiszen nem hiába választotta a
Verstábor jelmondatául Sándor ezt:
"Gutta cavat lapidam. – Az esőcsepp kivájja a követ."
Írta: Alföldi Áron
Áron szonettjét a blogunk 2019. április 11-ei blogbejegyzésünkben megtaláljátok (szerk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése