Nagy Szabolcs: Álarc mögött

Álarc mögött

A felnőtté válás megköveteli tőlünk, hogy megtanuljunk viselkedni. Ennek vannak jogosan elvárt elemei, ami az érettséggel van összefüggésben, de sokminden van, ami egyértelműen torzulás. Elkezdünk maszkokat hordani hamis megfelelésből, félelemből, önbecsülés hiányából. A gyors témafelvezetés azért ilyen csonka, mert ezt a folyamatot mindenki ismeri, és szenvedünk is miatta (legalább is aki képes önvizsgálatra). De mit tehetünk? Hiszen, látszólag aki megpróbál kitörni ebből, az azonnal elesik a harcmezőn. Olyan ez, mintha kilépnénk a fedezékünkből, és az ellenség sortüze szabadon pusztíthatna bennünket. 

A felfedezés azonban a következő: golyóállók vagyunk. Halhatatlanok. Persze mi haszna ennek a felfedezésnek azok számára, akik ezt nem hiszik el, és fedezékekben élik az életüket. Vannak ugyan, akik próbálkoznak, de megijedve a fájdalomtól, amit a sortűz okoz, visszamenekülnek gödreikbe. Mert igen fáj. Fáj a sok félelemben és tudatlanságban élő ember reflexszerű reakciója arra, ha levesszük a maszkunkat. De a fájdalom azt jelenti, hogy még élünk, még érzünk, még emberből vagyunk. És hamarosan ezután jön a második felfedezés. 

Az ellenség látva golyóállóságunkat visszavonul. Néha átáll a mi oldalunkra. Húha, csatát nem lehet megnyerni a fedezékedben, ez azért belátható.

Az evangéliumban olvashatunk egy a hitetlenek által is jól ismert sort: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, akkor semmiképpen nem mehettek be az Isten országába.” Mellesleg itt a hivatalos egyház, vagy az annak mondott valami el is bukott. De miről szólnak ezek a sorok valójában? A naiv gyermeki hitről? Nem szólhat arról. Felnőttként naivnak lenni nem igazán pozitív, ha mégis megpróbáljuk, magunkra erőltetjük, akkor az inkább fanatizmus lesz. Akkor talán az ártatlanságról, és tisztaságról szól? Sajnos arról sem. Mindenki, aki szakított a jó és rossz tudásának a fájáról, többé nem ártatlan. Önmagában a tudás elveszi ártatlanságunkat, nem is kell feltétlen megcselekedni a gonoszságokat, elég ismernünk azokat ahhoz, hogy soha többet ne legyünk ártatlanok. Hát akkor mi a francról szól ez a Krisztusi mondat? Bizony arról, hogy legyünk önmagunk. Ejjj, olyan nagyon sok templomi tanítás nem szól erről, inkább pont az ellenkezője: tagadd meg magad! – értelmezzük ezt helyesen: Vállald fel magad emberek és Isten előtt, és kezdj el változni. A képmutatás a legutálatosabb fogalom a bibliában, mégis a legtöbb vallásos emberre jellemző. 

Szóval nincs itt ellentmondás: ahhoz, hogy változni tudjunk, először önmagunk kell legyünk. Egy álarc mögött élő ember nem tud változni. Mérnöki kifejezéssel élve meg kell találnunk saját magunk nullpontját, hogy ahhoz viszonyítva tudjuk elkezdeni a munkát magunkon. A hazugságok nem segítenek abban, hogy a változás valóságos legyen. Vedd le a maszkod, hogy megláthasd a saját arcod, mert az álarcod faragása rajtad nem változtat semmit.

A változás pedig létszükséglet. Erre kaptuk az idő dimenzióját, hogy változzunk. Az egykor védelmünket szolgáló páncélok ahogy növekszünk, élhetetlenné válnak, bebörtönöznek csupán. A kis remeterák is vállalja, hogy puha teste védtelen legyen egy rövid időre, amíg egy kényelmesebb, tágasabb otthont nem talál magának, máskülönben elpusztulna. 

Kifejezetten nem a fejlődés, hanem a változás kifejezést szeretném itt használni. Például a lázadás nem mindig pozitív irányú, de szükséges. Kamaszkor nélkül nincs felnőtté válás. Dackorszak nélkül nem fejlődne ki az önálló akaratunk. Nem tudunk mindig helyesen cselekedni, néha meg kell tapasztalnunk élethelyzeteket ahhoz, hogy kinyíljon a szemünk. Mégis mi fog megtartani bennünket alapvető küldetésünkben, hogy emberré váljunk: az, ha önmagunk maradunk, felvállaljuk azt, akik vagyunk. Lerázzuk a port a lábunkról, és továbbmegyünk, de álarc nélkül. Ez önmagában is hasznos, de nyilván sok más pozitív dolgot is be fog vonzani, ami már hosszabb távon látványos előrelépés az életben.

Érezzük ugye, amikor még friss a kísértés? Később már nehezebben, miután hozzászoktunk. A főnököd imád panaszkodni. Tőled is elvárná, hogy ugyanazt tedd, de te alapvetően egy pozitív ember vagy, nem szeretsz panaszkodni. Ezért a főnök téged nem értékel. Maradj önmagad, hamarosan nem lesz már főnököd!

A kollégák szeretik kikezdeni azt, aki rendelkezik némi szociális érzékenységgel? Nem baj, legyél büszke rá, az érzékenység olyan luxus, amit ők nem engedhetnek meg maguknak.

Nem érdekelnek a felületes dolgok, szeretsz értelmes témákról beszélgetni az ebédlő asztalnál. Nem baj, maradj értelmes.

Van hited, amit mások butaságnak tartanak? Valójában csak nem sikerült meglátniuk pár összefüggést. De te azért csak kutass tovább, és érd el a céljaidat!

Mindenki nagyon komolyan veszi magát körülötted, de te erre képtelen vagy? Nem baj, te túléled majd őket. Legalább is te élsz, ők nem.

Írta: Nagy Szabolcs

Költészet napja - Alföldi Áron szonettkoszorúja Shakespeare nyomán

Sonnet I. Recalling sitting lonely on those benches Wandering on matters of the past, Birds were singing on the shoots of birches, Calling forth the spring of everlast. That time of the year comes unexpected. Passing springtime tills all lonely hearts. ’Cause disbelief always fights the gilded, Limpid hope, the subject of all arts. A man’s mind is nothing but a jungle, With fantasy-trickery and vines, At these hours grows in there the jumble When the Worry monster stumps and grinds. And we found the hope that springtime dissed, Looking on the mountains in the mist. Szonett I. Emlékszem, a padon ülve talán, Felrémlett ott a régmúlt idő, Egy madár ült dalolva a nyírfán, Örök tavaszt hívogatott ő. Minden magányos szívet felkarmol Ez az évszak, váratlan legény, Ilyenkor a gyenge hittel harcol Minden művész vágya, vak remény. Férfielme: semmi más, mint dzsungel Hol sűrű a csalit-képzelet. Itt tavasszal a zűrzavar nő fel, Ahol Aggódás-szörny lépeget. Ott leltük a Remény ajtaját, Nézve hegyek ködbe bújt hátát. Sonnet II. Looking on the mountains in the mist, Let the thoughts fly right beyond the clouds, If I left here, nothing will be missed Except that one person in the crowds. What treasures may lie within the unknown? If I saw, then I might just believe That there’s more to this life than flesh and bone Deeds that every spirit wants to leave. Only you can call the bird of my soul And rightaway into your hand she files. She’ll hand you the branch from Heaven she stole And find peace in the river of your eyes. Through the mist and clouds, the sunshine singes. Summer waved goodbye, her clothes in fringes. Szonett II. Nézve hegyek ködbe bújt hátát Felhők fölé száll a gondolat, Ha elmennék, tömegben az arcát Hiányolnám, s nem a gondomat. Milyen kincset rejt az ismeretlen? Ha láthatnám, talán elhinném, Nem csak hús-vér tett van ez életben, Mit elhagyna lelkem őszintén. Ez a lélekmadár csak rád hallgat Hogyha hívod, kezedbe repül, Átadja a Mennyből lopott ágat S szemfolyódban békébe merül. Ködön át is perzselt a napsugár, Rongyaiban búcsúzott a szép Nyár. Sonnet III. Summer waved goodbye, her clothes in fringes, After she succeeded working life, Her body’s a doorframe with no hinges, And her soul is ready, sweet and ripe. She was ready at the end of springtime She carried out her children one by one, Sun and rain; the tools of her old salt mine, That the man calls life that’s on the run. In her prime the kids played in her sunlight, Elders reminisced of summers old, Wandering on what they did wrong or right, When they wore their summer’s shoes of gold. She left knowing that she will be missed, In the sunset, Autumn and Her kissed. Szonett III. Rongyaiban búcsúzott a szép Nyár Miután munkája készen lett, Teste most egy ajtó, amin nincs zár, Lelke pedig édes, kész, érett. Felkészült, mikor Tavasz tovább állt És kihordta mind gyermekeit. Napot, esőt; mit az ember úgy lát, Mint futó élet szerszámait. Sugarában gyermekek játszottak, S emlékeztek az idősödők, Hogy vajon mi jót tettek, vagy rosszat Mikor saját nyaruk élték ők. Tudta Nyár, hogy fájni fog a viszlát, Az Ősszel váltott csókot és ruhát. Sonnet IV. In the sunset, Autumn and Her kissed. ’twas a sight a man may never view. She was burning and he still felt blissed, When in joy her blood-red lips withdrew. I was walking up the hill and down dale Fighting trouble all over my mind, Then I looked across the branches off trail, And I was fully awed on this find. As I stood there spying on this dear kiss Nature provided for me to see, Suddenly I saw the face of you, Miss, And I vowed forever yours to be. Then a picture flew right through the air: See the curls and waves within your hair Szonett IV. Az Ősszel váltott csókot és ruhát. Ilyen képet ritkán lát a szem, Ő égett, az Ősz örömben állt, Mikor ajkuk elvált gyönyörben. Völgybe le és hegyre fel sétáltam, Harcolva bajokkal elmémben, Majd egy faágon keresztül láttam Ezt a csodát, teljes fényében. Ahogy álltam, lesve ezt a csókot, Melyet a természet tárt elém, Szerelmem, az arcod elém bomlott, S esküdtem, hogy tiéd leszek én. Jött egy kép, és elszálltak a gondok: Hajadban a hullámok s a fodrok. Sonnet V. See the curls and waves within your hair As they flow and fly into the light, Like they’d want, they’re dancing in Moon’s glare As they radiate a man’s delight. When I’m sitting near you in the deep night, Desire starts creeping in the dark. All the demons, all the angels he’ll cite, And around us they create the arc. As I’m looking into your soul’s mirror Promise me: if this love ever dies, Promise me, that you’ll never be further, That you’ll hold me through the rainy times. That to me you’ll always be this clean, Like water rushing down a mountain stream. Szonett V. Hajadban a hullámok s a fodrok, Úsztok, szálltok csak a fény felé, Holdfény varázsában táncba fogtok, Árasztva a férfi gyönyörét. Ha mellettem ülsz az éjszakában, A sötétben ott oson a vágy, Megidézve ördögöt és angyalt, Velük idomul boltíves ágy. Ahogy szemed tükrébe tekintek, Ígérd meg: ha szerelmünk elhal Ígérd meg, hogy akkor sem kerülsz meg S velem maradsz, zúghat bár vihar. Kérlek, nekem mindig tiszta légy, Mint a futó hegyi forrás szép. Sonnet VI. (In memoriam W. S.) Like water rushing down a mountain stream Following the call of mother Earth, Always running faster than it may seem, While running, to all life she gives birth; That’s the way I’m always in a hurry, When you say you need me by your side. Not one care and not a slight of worry, With your love, I’m reaching far and wide. Drowning in your light and in love’s faces, I will vow we’ll never be apart When the time comes, you and me, my Baucis Us and Nature, we will gently part. When I’m with you I have not a care, Thoughts are jumping always, like a hare. Szonett VI. (In memoriam W. S) Mint a futó hegyi forrás szép Követve a hívó Föld szavát, Minden akadályon gyorsan átlép, S közben nekünk életet ad át; Úgy sietek én is hozzád mindig, Mikor hívsz, hogy melletted legyek, Aggodalom nem jut el elménkig, Szerelmeddel mindent elérek. Esküszöm, a szívem téged őriz, Hogyha itt vagy, s majd, ha menni kell, Te meg én, mint Philemon s Baucis, E világtól lágyan válunk el. Veled soha nem érnek a gondok, Nyúlként ugrálnak a gondolatok. Sonnet VII. Thoughts are jumping always, like a hare Down within an opened, stranded mind. Sometimes they would gladly take the dare, Other times they’re lagging far behind. In the daytime no owl wants to fly, They’re just sitting in their nests awaiting, But if moonlight flares up on the sky, In their starry freedom they’ll be sailing. What a man needs is the gift of patience, If they’re hurting from a love they lost. Time’s caressing hand can heal all patients, Leaving past in pasttime is the cost. For my wounds you are the healing cream, When I see your face within my dream. Szonett VII. Nyúlként ugrálnak a gondolatok Oly fejben, mely kirekeszttetett. Néha ébrednek vakmerő dalok, Néha késve indul minden tett. Nincs bagoly mi nappal is repül Olyankor csak várnak fészkükben. S ha a holdfény az égre derül, Csillagszabadságban szállnak fenn. Türelem kell, ami mindent elbír, Hogyha szerelem fáj, mi elmúlt, Mert az idő minden rosszra gyógyír, Hagyd hát ott, mit múltidő feldúlt. Rajtam nem segíthet, csak egy kép, Mikor arcod álmomból kilép. Sonnet VIII. When I see your face within my dream, I picture the garden that God drew. If roses could talk, then they would scream Of the pleasure that is seeing you. Oxeye daisies form the perfect choir, With the aid of angels they all sing, Daffodils and tulips with desire Dance around us in this fairy ring. As we lie beneath the wisest oak tree, Hornbeams form a tent for us to hide, They are here to guard you, ’cause you’re with me, ’Cause within you there’s so much to find. For you I would steal the summer’s tinder, Even though the World is now in Winter. Szonett VIII. Mikor arcod álmomból kilép, Isten kertjét látja ott szemem. Ha a rózsák látnák, arcod mily szép Kéjben sikongatnának velem. Margaréták angyalokkal társként Egy kórusban dalolnak nekünk, Tulipánok s nárciszok egy párként Tündérkörben táncolnak velünk. Ahogy itt a bölcs tölgy alatt fekszünk, Sátrunk gyertyánágak képezik, Ők vigyáznak minket és szerelmünk, Hiszen benned oly sok létezik. Érted nyarat lopnék, százszorszépem, Nem számít, hogy Télben járunk éppen. Sonnet IX. Even though the World is now in Winter, It is not the time of sorry grief. Mother Nature dressed herself in silver, For the work is done, it’s her relief. She is cold, yet she is never rigid, Shining light through cracks of the grey sky, In the cold wind you can feel she’s vivid, With her chilly joy she makes you cry. She has left the lustfilled spring behind her Resetting the whole wide of this Earth, The ripe autumn and the love of summer; Now she’s getting ready for rebirth. A castle she builds from white snowseams, Cold and rime are in the reign, it seems. Szonett IX. Nem számít, hogy Télben járunk éppen, Anyatermészetben kész a nász. Színezüstöt öltött fel a Télben, Hisz a Télnek ritkán társ a gyász. Lehet hideg, de ő sosem rideg, Ahogy repedt égből fényt szór ránk, Hűvös szélben életkedvvel libeg, Könnyeztet a jeges vidámság. Maga mögött hagyott vágyó tavaszt, Ahogy újraindítja Földjét, Érett Őszt és a szerelmes Nyarat, Most várja újjászületését. Hócérnából épp varrni tanul, Nem számít, hogy fagy és jég az úr. Sonnet X. Cold and rime are in the reign, it seems Whenever your wooden warming eyes Hide beyond the anger’s nightshade leaves, And my heart turns into lonesome ice. Don’t you ever, darling let your sorrow Grip into the forest of your soul, And just wisely look into tomorrow Just remember: to me you’re the sole. Hold onto the branch that I’ll be holding To help you whenever you’re in need, And the branch will burst out into blooming From the touch of the air that you breathe. Winter and cold will turn into cinder The icecoins and frostwork cannot hinder Szonett X. Nem számít, hogy fagy és jég az úr, De a szívem, tudd meg, jégbe fagy, Hogyha meleg faszemedből megszúr mérged, mikor ily keserű vagy. Drágám, ne hagyd soha, hogy a bánat Lelked erdőjébe markoljon, Mindig bölcsen a holnapot várjad, Tudd, hogy te vagy egyetlen dalom. Kapaszkodj az ágba, amit nyújtok, Mindig ott leszek, ha neked kell, Virágzásba tör majd ki az átok, Ha érinted leheleteddel. És a Tél majd izzik parázsképpen, Nem áll útban jégvirág a szélben. Sonnet XI. The icecoins and frostwork cannot hinder Wanderers who are the monks of love, They are stronger if the cold is wilder, In war-winter they’re the peace’s dove. In war-winter all is temporary, Every soldier’s looking for the gold Which is the heart that women all carry, But for one heart only one’s the mold. I became one of these very soldiers, While growing up through nice and ugly times, And I’ll go through all the walls and boulders To find the true heart that with my heart rhymes. And the fighting always stronger leaves Any heart that for another seeks Szonett XI. Nem áll útban jégvirág a szélben A szerelem vándorainak, Háború-tél minél keményebben Tombol, ők annál szilárdabbak. Háború-tél kétséget jelent, Minden zsoldos aranyat kutat, Amit minden asszony szíve rejt, De egy szívhez egy a lenyomat. Én is ilyen katonává lettem, Felnőve a jón és rosszon át, S hogy elérjem, kivel rímel szívem, Általlépek minden akadályt. S nem áll útban erős, nagy hadúr Két szívnek, min együtt peng a húr. Sonnet XII. Any heart that for another seeks Has to stand the test of roughest weathers. Whoever into uncertain leaps, Always has to know what really matters. On the rocky road of love they must be Loyal to their goal and most persistent, All devil’s temptations must suffer we All to reach the dreams that are so distant. But the iron that’s noble and so strong Has to stand the test of ice and fire, So, my beauty, who waited for so long, To this heart you are the beacon’s spire. And still there is no magic that could fool me, ’Cause nature changes, so does love and beauty Szonett XII. Két szívnek, min együtt peng a húr, Viszontagság hevét kell megállni. Aki az ismeretlen felé nyúl, Tudnia kell, mitől mit kell várni. A rögös úton a szerelmünkért Kitartónak s hűnek kell maradnunk, Állnunk kell az ördög kísérését Hogy elérjük távol levő álmunk. De a vas mely oly erős és nemes, Átvonul a tűz és jég táncán, Világítótornyom vagy, az ékes, Szépségem, ki régóta vártál. És nincs varázslat, mely eltévelyíthet, Mert változik a szépség, a természet. Sonnet XIII. ’Cause nature changes, so does love and beauty So honey, believe me when I say that The mirror lied when it said you are gloomy. When I look at you, you can’t be sad. We all know that nobody can stop time In it’s march within the empty ring; At all weddings we all hear the bells chime, And at funerals they also sing. No matter how distant those two must be, Sixty years or maybe just six hours, Cherish times when there is just you and me, Cherish every moment that is ours. Passing on maybe life’s biggest duty Just know this: I’ll always be yours truly. Szonett XIII. Mert változik a szépség, a természet Drágám, higgy nekem, ha mondom én, A tükör hazudott, mikor rád nézett, Szomorú ne légy, csak nézz felém. Tudjuk jól, az idő nem állhat meg Mindig üres gyűrűjében jár; A harangszó minden esküvőn zeng, S temetéskor életeket zár. Nem számít, hogy mennyi van közöttük, Hatvan év vagy hat óra csupán, Őrizd az időt mit együtt töltünk, Őrizd azt, mi kettőnké talán. S ha elmúlik az, mi egyszer éledt, Tudnod kell: mindig ott leszek véled. Sonnet XIV. Just know this: I’ll always be yours truly. When you’re with me, everything’s alright. If you also promise to stay with me, I promise to be your heart’s delight. So just let the desire of May come, Flowers’ chalices rise from the ground! And after the purifying rain’s gone, Bad feelings are nowhere to be found. Everytime I feel the scent of your hair I vision the fields after the rain And I see you smiling in the cool air, And I wish you were by my side lain. And my mind with your memory welches, Recalling sitting lonely on those benches… Szonett XIV. Tudnod kell: mindig ott leszek véled. Ha velem vagy, minden rendben van. Maradj velem. S ha ezt megígéred Szíved fénye lesz minden szavam. Engedd hát be buja Május vágyát, Virágkelyhek, nőjetek most fel! S nem leled majd rossz érzések porát, Ha tisztító eső vonult el. Amikor hajad illatát érzem, Látok szép mezőt eső után, Mosolyod a hűs levegőn nézem, S kívánom, hogy itt legyél, te lány. Megjelensz, mint kép az elmém falán, Emlékszem, a padon ülve talán… Sonnet XV. (The Mastersonnet) Recalling sitting lonely on those benches, Looking on the mountains in the mist, Summer waved goodbye, her clothes in fringes, In the sunset, Autumn and Her kissed. See the curls and waves within your hair Like water rushing down a mountain stream, Thoughts are jumping always, like a hare When I see your face within my dream. Even though the World is now in Winter, Cold and rime are in the reign, it seems, The icecoins and frostwork cannot hinder Any heart that for another seeks. ’Cause nature changes, so does love and beauty, Just know this: I’ll always be yours truly. Szonett XV. (A Mesterszonett) Emlékszem, a padon ülve talán, Nézve hegyek ködbe bújt hátát, Rongyaiban búcsúzott a szép Nyár, Az Ősszel váltott csókot és ruhát. Hajadban a hullámok s a fodrok Mint a futó hegyi forrás szép, Nyúlként ugrálnak a gondolatok, Mikor arcod álmomból kilép. Nem számít, hogy Télben járunk éppen, Nem számít, hogy fagy és jég az úr, Nem áll útban jégvirág a szélben, Két szívnek, min együtt peng a húr. Mert változik a szépség, a természet, Tudnod kell: mindig ott leszek véled. Írta: Alföldi Áron