Fesztiválok I. (KASZT – Komló 2017.) - Varjas Benjámin

Nos, ennek is eljött az ideje, mivel most tőlem nem megszokott dologról írok. A blogot most nem a novelláim fogják díszíteni vagy épp rondítani. Ahogy a címből is kiderült a fesztiválokról lesz szó, melynek – ha minden jól megy – folytatása is lesz.

 A fesztiválok mindig hatalmas élménnyel gazdagítanak meg. Emlékszem is a legelsőre. Általában bármi, ami a legelső, arra emlékszik az ember. Első csók, első kisállat vagy bármi más. Fantasztikus volt. A fesztivál Komlón zajlott, és én minden egyes percére emlékszem. Az odaút, mely hosszas vonatozásokat foglalt magába, ahogy pedig haladtunk ki a „világból” a rosszabbnál rosszabb vonatok dobálózása a sínen, csak még viccesebbé tette az egészet. És akkor egyszer csak megérkeztünk. Mintha egy új világba csöppentem volna. Megkaptam a kitűzőt, melyen az állt: Prospero Színkör, Székesfehérvár. Büszkeség töltött el. Amiatt is, hogy ott lehettem, és amiatt is, mert egy ilyen csapat részese vagyok mind a mai napig. A sok program, az előadások, az együtt étkezések, a rozoga szállás a világ másik szegletében, a társasozás, a meditálás, a kocsmázás. Ezek mind azok, amiket sosem felejt el az ember. Egy fesztivál szellemileg tisztít és felemel. Nem is múlt el talán olyan fesztivál, hogy ne szeressek bele valakibe/valamibe. Új arcokat ismersz meg. A szokatlan hétköznapivá válik, a furcsa normálissá és a deviáns a szabályos ez alatt a pár nap alatt, amíg ott élsz. Egyszerűen fantasztikus. 

 

Időrendi sorrendben fogok menni, szóval a következő Vasvár lesz. Mivel ezen a feszten még eléggé gyerek voltam így erről csak élményszerűen tudtam írni. A következőt már szakmaibb jellegűnek szeretném megírni.

Írta: Varjas Benjámin

A változás ideje - Nagy Szabolcs

100 évvel ezelőtt még gondolatban sem léteztél, és 100 év múlva valószínüleg senki nem emlékszik majd rád, de a jelenben nagyon is itt vagy. Annyira itt vagy, hogy nem is nagyon tudod elképzelni, hogy ne lennél. Körülötted forog a világ, te vagy a világegyetem közepe. Így születünk, és ez így van jól. Öntudatra ébredtél, és próbálod felfogni ezt az egészet, ami történik veled, körülötted. Szemléled a természetet, és látod annak örök körforgását, és talán szeretnél te is részese lenni... Újra meg újra megszületni egy végtelen ciklusban. Hoz a szél egy magot, ami aztán megkapaszkodik valahol, gyökeret ereszt, virágot, gyümölcsöt terem, és végül elhal, de a magot újra felkapja a szél. Vagy látod a fészekrakó madarakat, ahogy kikeltik a tojásaikat, majd egy nyár alatt a fiókák megerősödnek annyira, hogy kirepüljenek... Jövőre ők is tojást raknak majd, és ez így megy már ezer meg ezer év óta. Minden a helyén, minden hibátlan és gyönyörű... A természetben nem akarnánk megváltoztatni semmit, mert az így tökéletes. A mi végességünk mégis kicsit zavaró, nem illeszkedünk ebbe a rendszerbe. Az a madár, bár csodaszép és egyben tökéletes, de nem egyedi abban az értelemben, hogy ő maga sem igényli a megkülönböztetést. Teszi a dolgát az ösztöneiben működő program alapján, de nem ébredt öntudatra. Neked fájdalmas az elmúlás, míg a természetben nem siet senki sehova, te állandóan rohansz, és érzed, hogy fogy az idő. Nem tudsz része lenni ennek a tökéletes körforgásnak egy másik lényeges tényező miatt sem, hiszen te nem vagy tökéletes. Olyannyira nem vagy az, hogy még a természetet is pusztítod, meg egymást is. Miattad vannak a bajok. Annyira fontos vagy önmagadnak, hogy simán átlépsz másokon, míg a természetben ilyet nem látni. Ijesztő az emberi természet, tele van önzéssel. Nem illesz bele a képbe, hacsak... hacsak nem tudsz megváltozni. Hamar rájössz, hogy az időt valószínüleg arra kaptad, hogy változz. Mi másra jó az idő? Az időtlen dolgok nem változnak, te viszont kaptál időt. Na nem sokat... de éppen eleget ahhoz, hogy levetkőzd ezt az idegesítő emberi természetet, amivel elpusztítod a környezeted és magadat. 

 De minek akarnál változni? - teszed fel jogosan a kérdést. Hiszen önző vagy, mindenki az, így születünk... miért őriznéd meg a világunkat azokra a napokra, amikor te már nem vagy? Nyíltan nem válaszolsz (érzed, hogy nem lenne jó a válasz), de az, ahogy élsz azt mutatja, hogy valójában így gondolkodsz. Apróbb engedményeket hajlandó vagy tenni, de sokat nem... Nem a te felelősséged, nem akartál te itt lenni, de most mégis itt vagy. Van ennek értelme? Semmi... Vagy ha van, mondja meg valaki! Ki mondhatná meg? Egy másik ember?

Mit foglalkozol te ezzel – idegesít a téma - megteremted a saját kis mini világaidat, kommentelsz a facebookon, nézed a TV-t és „szépen” élsz, vagy nem, de az már mindegy. Felneveled a gyerkőcöket, és örülsz nekik, akik azért önzetlenségből adnak pár leckét neked... Amíg fel nem nőnek ők is, és önző felnőttek nem lesznek. Büszkék leszünk rájuk, mert legalább nálunk többet elérnek majd. Ha lesz világ, amiben élhetnek. Te megteremted a saját világod másokon taposva, leigázva a természetet, és uralkodsz a kis mini királyságodban. Vagy nem, vagy éppen eltapostak, de akkor már úgyis mindegy. Nem szomorú?

Nem kötelező... semmi gond, ha nem akarod feltenni a kérdést, hogy ennek mi volt a célja. Időt kapunk a változáshoz, de nem igazán tudunk változni... csak reméljük a szerencsét, gyorsan veszel is egy kaparós sorsjegyet. Vagy te nem ez a fajta vagy, hanem a kemény munkában hiszel... Én persze kitartóan zaklatlak a kérdésemmel: Mi a célja az életednek? Nem az oka, hanem a célja!!! Az oka lehet az, hogy valamikor 4 milliárd éve volt egy nagy bumm... Vagy kitudja. Akárhogy is lehetett. Nem igazán van válaszod. Talán valami érzelmi válasz adható – a gyerekeinkért élünk, utánozzuk a természetet, és próbáljuk figyelmen kívül hagyni, hogy önálló tudatunk van és véges időnk. Feltéve, hogy nem lettél túlságosan ideges tőlem, és nem fogtál bele gyorsan valami iszonyatosan fontosba a nagy gondossággal megalkotott világodban... Szóval ha itt vagy még velem, két üzenetem van számodra: Használd ki az időt, mert az a nap, amikor elfogy az életed, és az az állapot, amiben az megtalál, örökre a tied lesz. Pokol, vagy mennyország? Az dönti el, hogy az utolsó pillanatod boldog, vagy éppen fájdalmasan semmilyen. Megteltél az élettel, vagy kongsz az ürességtől. Az időtlenségbe való átlépéskor nem változol már többé, az van, amit addig felépítettél. Logikus? Igen az. Az összes hazugságodat viszed magaddal, de vihetsz magaddal nyugalmat is, telve lehetsz szeretettel. Volt már ilyen pillanatod, amiről szeretted volna ha örökké tart? Erről beszélek... A másik üzenet a céllal kapcsolatos. A célt meg kell találni, hiszen el van rejtve az önzés minden formája alatt... reklámok, hatalmas kijelzők, kirakatok, fényűző showműsorok, jól hangzó ideológiák... bocs nem folytatom, mert elszédülök, ahogy kapkodom a fejem minden irányba... Szóval ott van valahol mélyen elfedve, de biztosan nem abban a kis összevásárolt világodban fogod megtalálni, ami annyira lefoglal... Nézz fel! Nem csak te teremtesz világokat... Lehet, hogy azt a bizonyos természetet, ami annyira tökéletes, hogy nem illesz bele, vagy azt a univerzumot, ami amúgy tényleg végtelen... elképzelni sem lehet. Végtelen tér... Lehet, hogy azt is teremtette valaki. Lehet ő akarta, hogy itt legyél, lehet ő adott neked időt a változásra... Lehet Ő ad neked célt is, máskülönben ki más adhatna? Logikus? Ez is nagyon logikus.      

Írta: Nagy Szabolcs

 

Színházi anekdoták

https://www.libri.hu/konyv/koves_jozsef.szinhazi-anekdotak.html

Színházról, szerepekről, identitásról

Egy ember úgy tesz, mintha másvalaki lenne, mások pedig nézik őt. Talán ez lehet a színház kezdeti és legközönségesebb meghatározása - ami azonnal sok újabb kérdést vet fel.

Ha valaki nem játszik szerepet, hanem a saját nevében, saját magát megmutatva áll ki mások elé, ez vajon színháznak tekinthető? Ha több ember játszik különféle szerepeket és dinamikus viszonyokat e szerepek között (elvégre a monodráma jelentősen ritkább műfaj...), az vajon másfajta színház-e, mint az előző, és miben is más? Ha a néző nem csak nézi, hanem valamilyen formában, többé vagy kevésbé részt is vesz az esemény alakításában, az mit változtathat? És a legkülönösebb, és így a legmesszebbre vezető kérdés: ha nincs is néző, csak maga az önmagában létező cselekvés, akkor beszélhetünk-e még színházról?

Minderre (és még sok más furcsa kérdés megválaszolására is) léteznek színpadi formák és kísérletek - de arról mindenképpen meg vagyok győződve, hogy maga a szerepjátszás az ember legmélyebb és legbensőbb szükségletéből fakad, már a történelem előtti időkben, és a legkisebb gyermekkorban is. A színész (vagy mondjuk így: a színházi ember) esetleg csak abban különbözik mástól, hogy tudatában van, hogy egy karaktert alakít; és talán könnyebben és őszintébben szembe tud nézni azzal, amit a "való világban", a hétköznapokban gyakran eltitkolunk néha még önmagunk előtt is: hogy életünk minden pillanatában ezt tesszük, különféle szerepeket játszunk.

Azt hiszem, az igazi különbség nem is az őszinteség és az "alakoskodás" között van, a színpadon és életben sem, hanem talán a indítékban: ha szándékunk egyértelmű és jóakaratú, ki mondja meg, hogy mennyire valódi az "átélés", mennyire vagyunk tényleg önmagunk? Ne legyen félreértés, egyáltalán nem olyasmit szeretnék bizonygatni, hogy "a cél szentesíti az eszközt".  Az identitásról van szó: valóban mindig annyira szilárdan meg tudjuk-e határozni önmagunkat, annyira biztosak vagyunk-e érzéseinkben, belső világunkban, annyira úgy érezzük, hogy egyszer és mindenkorra "készen vagyunk", hogy bármikor bátran ki merjük jelenteni: ez vagyok én?

Mondhatjuk, hogy nemzetiségünk, kultúránk, családunk, hitünk vagy hitetlenségünk, szakmánk (jobb esetben hivatásunk) és sok egyéb meghatározottságunk létezik - és ezek a részletek valóban nagyon fontosak; de mégis csak részletek, és néha csupán az adott helyzetünk, vagy éppen a változástól idegenkedő környezetünk húzza ránk őket.

Ezért inkább: játsszunk!

Nevessünk, énekeljünk, táncoljunk; olvassunk jó könyveket, hallgassunk mindenféle zenét, nézzünk filmeket közeli és távoli országokból. Járjunk színházba; csináljunk színházat; vegyünk részt a világ nagy színházában!

Legyünk kíváncsiak, igyekezzünk nyitott szemmel járni, törekedni, próbálkozni, kipróbálni dolgokat, legyünk tudatában, hogy képesek vagyunk fejlődni, változni, újabb és újabb nézőpontokat, képességeket, szokásokat, szerepeket magunkévá tenni - így egyre biztosabban lehetünk azok, akire nagyvonalúan azt mondjuk: "én" - hiszen a szerepeink mi magunk vagyunk.

Bob elveszíti az állását - Czeller Péter

Bob egykedvűen takarította az üres, néma folyosót. Bemártotta a rongyot a vödörbe, melyben zavaros, átláthatatlan folyadék kavargott, aztán csak súrolta a padlót rendíthetetlen unalommal. Minden este pont ugyanazt a hat folyosót kellett felmosnia. Miután végzett a hatodikkal, elzárta a munkaeszközeit a raktárba és elindult volna hazafelé, de megpillantotta az egyik ablakon keresztül, hogy az igazgató folyosóján, amely a leghosszabb és legunalmasabb folyosó volt mind közül, ég a villany. Léptei visszhagjától kísérve Bob elcammogott a fény forrásáig és gondosan megvizsgálta, hogy van-e ott valaki. Senki. Nyílván valamelyik figyelmetlen aktatologató hagyta égve... vagy talán maga az igazgató. Nem tulajdonítva neki jelentőséget, Bob megvonta a vállát és lekapcsolta a fényt.

Mikor kilépett a főbejáraton a sötét éjszakába az első különös dolog, ami felkeltette a figyelmét, hogy a villanyrendőr piros, sárga és zöld jelzése egyszerre világít. Aztán észrevette, hogy az út szemközti oldalán lévő tűzcsapból ömlik a víz. Az autók riasztói bekapcsoltak és éles sikollyal vijjogtak az éjszakába, a sorompók le-fel jártak, az öreg hölgy nekiment a biciklijével a fának, a kisfiú bezuhant a folyóba, a 7-es villamos hullámozni kezdett, egy vonat repült el a feje felett és madarak potyogtak az égből.  Aztán hirtelen megjavult a villanyrendőr, nem folyt több víz a tűzcsapból, az öreghölgy szabályosan áttolta a kerékpárját a zebrán, majd továbbhajtott, a kisfiú kimászott a folyóból, a 7-es villamos mereven haladt tovább, a vonat újra a pláyáján volt, a madarak felröppentek az aszfaltról... és a nagy irodaház igazgatójának a folyosóján újra égett a villany. Az egyik iroda ablakán maga a direktor hajolt ki és egyenesen Bob-ot figyelte: - Bob, jöjjön csak fel az irodámba!

Bob kötelességtudóan visszament az épületbe és felment a folyosóra. Az igazgató a villanykapcsoló mellett állt és olyan szelíden nézte, mintha csak a gyermeke lenne. Amikor meghallotta a takarító lépteit, vonása megkeményedtek.

- Maga nyomta meg a kapcsolót, Bob ?

Bob furcsán érezte magát, hogy az igazgató nem is néz rá, miközben hozzá beszél, ezért kis késéssel válaszolt.

- Igen uram, leoltottam a folyosón a villanyt, mert senki nem volt ott.

- Na, mármost Bob... látta bárhová is felírva, hogy „kérem nyomja meg a kapcsolót”?

- Én nem....

- Kapott utasítást vagy felhatalmazást arra, hogy nyomja meg a kapcsolót?

- Nem uram, de...

- Miért nyomta meg a kapcsolót?

- Uram, égett a villany, én nem láttam, hogy ön még itt....

- És ha égett a villany, akkor miért nem kapcsolta le?

- Én lekapcsoltam uram.

- Értem Bob, de miért nyomta meg a kapcsolót?

- Nem értem uram....

- Miért nyomta meg a kapcsolót, Bob? Ez egy egyszerű kérdés csupán.

- Uram... égett a villany, és mivel úgy láttam, nincs már itt senki rajtam kívül, lekapcsoltam a fényt. Ezért nyomtam meg a kapcsolót.

Az igazgató felsóhajtott, majd most először elfordult a kapcsolótól és egyenesen Bob-ra nézett.

- Én tudom Bob, hogy a munkájához nincs szükség bölcsész diplomára, de annyit még a takarító személyzettől is elvárnék, hogy válaszoljon egy egyszerű kérdésre.

- De uram, épp most válaszoltam rá... lekapcsoltam a fényt.

- De miért nyomta meg a kapcsolót, ha csak „a fényt akarta lekapcsolni”?

- Mégis hogy máshogy kapcsoltam volna le a fényt, uram?

- Én tudom Bob, hogy a munkájához nincs szükség bölcsész diplomára, de annyit még a takarító személyzettől is elvárnék, hogy tudja, hogyan kell lekapcsolni a fényt.

- De uram, a kapcsoló...

- Hagyja már ezt a kapcsolót! Ezt a kapcsolót magának soha nem lett volna szabad megnyomnia.

- De uram, ez a kapcsoló kapcsolja le a fényt...

- És ezért nyomta meg?

- De uram, ezt mondom, hogy le akartam kapcsolni a fényt, és mivel senkit nem láttam...

- Hányszor fogja még ezt nekem elmondani, Bob?

- Akkor uram,...

- Azt hiszi, hülye vagyok? Hogy nem értettem meg elsőre sem?

- Bocsánat uram, de akkor legalább érti, hogy...?

- Azt hiszi, hülye vagyok?

- Uram, erről szó sincs...

- Akkor miről van szó?

- Én csak le akartam kapcsolni a fényt... nem akartam ezzel semmi rosszat. Nem tudtam, hogy nem szabad a fényt lekapcsolni...

- Hagyja már azt a fényt! Az nem fontos! Maga felnőtt ember létére megnyomta a kapcsolót. Ez nem fér a fejembe. Maga nem normális!

- De uram én nem tudtam...

- Nem ez az első eset, amikor valaki megnyomta a kapcsolót, és különös módon akkor is ön takarított a folyosókon.

- De uram, persze, hogy én takarítottam, hiszen én vagyok az egyetlen takarító. Uram én mindig megnyomtam a kapcsolót, amikor...

- Na látja, Bob! És eddig nem szóltam érte! Nem mondhatja, hogy nem vagyok elnéző!

- Uram, én semmi rosszat nem akartam...

- Bob, én elhiszem. De ha én most önt nem rúgom ki, akkor mit üzenek ezzel a többi alkalmazottnak? Hogy mindenki szabadon kapcsolgassa a kapcsolót? Eddig elnéző voltam, de maga szándékosan megnyomta a kapcsolót.

- Persze, hogy szándékosan uram, hiszen...

- Na látja! Szándékos volt!

- ...hiszen nem láttam már senkit a folyosón és nem akartam égve hagyni...

- Már megint hülyének néz?

- Uram, elnézést, de lehet, hogy ön nem érti...

- Huszonöt éve vagyok igazgató, három diplomával rendelkezem, de ön takarítóként úgy érzi, nem tudom felfogni, amit mondani akar?

- Ezt próbálom elmagyarázni...

- Tudja mit, Bob? Ha ennyire okosnak érzi magát, akkor csak tessék! Mutassa meg mennyivel jobb igazgató lenne ön!

- Én sajnálom...

- Itt a lehetőség Bob, reggel találkozunk és meglátjuk mire jutott.

- De uram...

Az igazgató a fejébe nyomta a kalapját, majd mielőtt elindult volna megtorpant. A kapcsolóra nézett, majd Bobra. Gúnyos mosoly húzódott végig az ábrázatán, majd megynomta a kapcsolót és diadalittassan otthagyta Bobot a sötét folyosón. Mielőtt Bob elvesztette volna az eszméletét, még látta a szeme sarkából, az ablakon át, ahogy egy új típusú bombardier mozdony suhan keresztül az éjszakai égbolton.

Czeller Péter