2020. február 8.

Színházról, szerepekről, identitásról


Egy ember úgy tesz, mintha másvalaki lenne, mások pedig nézik őt. Talán ez lehet a színház kezdeti és legközönségesebb meghatározása - ami azonnal sok újabb kérdést vet fel.

Ha valaki nem játszik szerepet, hanem a saját nevében, saját magát megmutatva áll ki mások elé, ez vajon színháznak tekinthető? Ha több ember játszik különféle szerepeket és dinamikus viszonyokat e szerepek között (elvégre a monodráma jelentősen ritkább műfaj...), az vajon másfajta színház-e, mint az előző, és miben is más? Ha a néző nem csak nézi, hanem valamilyen formában, többé vagy kevésbé részt is vesz az esemény alakításában, az mit változtathat? És a legkülönösebb, és így a legmesszebbre vezető kérdés: ha nincs is néző, csak maga az önmagában létező cselekvés, akkor beszélhetünk-e még színházról?

Minderre (és még sok más furcsa kérdés megválaszolására is) léteznek színpadi formák és kísérletek - de arról mindenképpen meg vagyok győződve, hogy maga a szerepjátszás az ember legmélyebb és legbensőbb szükségletéből fakad, már a történelem előtti időkben, és a legkisebb gyermekkorban is. A színész (vagy mondjuk így: a színházi ember) esetleg csak abban különbözik mástól, hogy tudatában van, hogy egy karaktert alakít; és talán könnyebben és őszintébben szembe tud nézni azzal, amit a "való világban", a hétköznapokban gyakran eltitkolunk néha még önmagunk előtt is: hogy életünk minden pillanatában ezt tesszük, különféle szerepeket játszunk.

Azt hiszem, az igazi különbség nem is az őszinteség és az "alakoskodás" között van, a színpadon és életben sem, hanem talán a indítékban: ha szándékunk egyértelmű és jóakaratú, ki mondja meg, hogy mennyire valódi az "átélés", mennyire vagyunk tényleg önmagunk? Ne legyen félreértés, egyáltalán nem olyasmit szeretnék bizonygatni, hogy "a cél szentesíti az eszközt".  Az identitásról van szó: valóban mindig annyira szilárdan meg tudjuk-e határozni önmagunkat, annyira biztosak vagyunk-e érzéseinkben, belső világunkban, annyira úgy érezzük, hogy egyszer és mindenkorra "készen vagyunk", hogy bármikor bátran ki merjük jelenteni: ez vagyok én?

Mondhatjuk, hogy nemzetiségünk, kultúránk, családunk, hitünk vagy hitetlenségünk, szakmánk (jobb esetben hivatásunk) és sok egyéb meghatározottságunk létezik - és ezek a részletek valóban nagyon fontosak; de mégis csak részletek, és néha csupán az adott helyzetünk, vagy éppen a változástól idegenkedő környezetünk húzza ránk őket.

Ezért inkább: játsszunk!

Nevessünk, énekeljünk, táncoljunk; olvassunk jó könyveket, hallgassunk mindenféle zenét, nézzünk filmeket közeli és távoli országokból. Járjunk színházba; csináljunk színházat; vegyünk részt a világ nagy színházában!

Legyünk kíváncsiak, igyekezzünk nyitott szemmel járni, törekedni, próbálkozni, kipróbálni dolgokat, legyünk tudatában, hogy képesek vagyunk fejlődni, változni, újabb és újabb nézőpontokat, képességeket, szokásokat, szerepeket magunkévá tenni - így egyre biztosabban lehetünk azok, akire nagyvonalúan azt mondjuk: "én" - hiszen a szerepeink mi magunk vagyunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése