100
évvel ezelőtt még gondolatban sem léteztél, és 100 év múlva valószínüleg senki
nem emlékszik majd rád, de a jelenben nagyon is itt vagy. Annyira itt vagy,
hogy nem is nagyon tudod elképzelni, hogy ne lennél. Körülötted forog a világ,
te vagy a világegyetem közepe. Így születünk, és ez így van jól. Öntudatra
ébredtél, és próbálod felfogni ezt az egészet, ami történik veled, körülötted.
Szemléled a természetet, és látod annak örök körforgását, és talán szeretnél te
is részese lenni... Újra meg újra megszületni egy végtelen ciklusban. Hoz a
szél egy magot, ami aztán megkapaszkodik valahol, gyökeret ereszt, virágot,
gyümölcsöt terem, és végül elhal, de a magot újra felkapja a szél. Vagy látod a
fészekrakó madarakat, ahogy kikeltik a tojásaikat, majd egy nyár alatt a fiókák
megerősödnek annyira, hogy kirepüljenek... Jövőre ők is tojást raknak majd, és
ez így megy már ezer meg ezer év óta. Minden a helyén, minden hibátlan és
gyönyörű... A természetben nem akarnánk megváltoztatni semmit, mert az így
tökéletes. A mi végességünk mégis kicsit zavaró, nem illeszkedünk ebbe a
rendszerbe. Az a madár, bár csodaszép és egyben tökéletes, de nem egyedi abban
az értelemben, hogy ő maga sem igényli a megkülönböztetést. Teszi a dolgát az
ösztöneiben működő program alapján, de nem ébredt öntudatra. Neked fájdalmas az
elmúlás, míg a természetben nem siet senki sehova, te állandóan rohansz, és
érzed, hogy fogy az idő. Nem tudsz része lenni ennek a tökéletes körforgásnak
egy másik lényeges tényező miatt sem, hiszen te nem vagy tökéletes. Olyannyira
nem vagy az, hogy még a természetet is pusztítod, meg egymást is. Miattad
vannak a bajok. Annyira fontos vagy önmagadnak, hogy simán átlépsz másokon, míg
a természetben ilyet nem látni. Ijesztő az emberi természet, tele van önzéssel.
Nem illesz bele a képbe, hacsak... hacsak nem tudsz megváltozni. Hamar rájössz,
hogy az időt valószínüleg arra kaptad, hogy változz. Mi másra jó az idő? Az
időtlen dolgok nem változnak, te viszont kaptál időt. Na nem sokat... de éppen
eleget ahhoz, hogy levetkőzd ezt az idegesítő emberi természetet, amivel
elpusztítod a környezeted és magadat.
De
minek akarnál változni? - teszed fel jogosan a kérdést. Hiszen önző vagy,
mindenki az, így születünk... miért őriznéd meg a világunkat azokra a napokra,
amikor te már nem vagy? Nyíltan nem válaszolsz (érzed, hogy nem lenne jó a
válasz), de az, ahogy élsz azt mutatja, hogy valójában így gondolkodsz. Apróbb
engedményeket hajlandó vagy tenni, de sokat nem... Nem a te felelősséged, nem
akartál te itt lenni, de most mégis itt vagy. Van ennek értelme? Semmi... Vagy
ha van, mondja meg valaki! Ki mondhatná meg? Egy másik ember?
Mit
foglalkozol te ezzel – idegesít a téma - megteremted a saját kis mini
világaidat, kommentelsz a facebookon, nézed a TV-t és „szépen” élsz, vagy nem,
de az már mindegy. Felneveled a gyerkőcöket, és örülsz nekik, akik azért
önzetlenségből adnak pár leckét neked... Amíg fel nem nőnek ők is, és önző
felnőttek nem lesznek. Büszkék leszünk rájuk, mert legalább nálunk többet
elérnek majd. Ha lesz világ, amiben élhetnek. Te megteremted a saját világod
másokon taposva, leigázva a természetet, és uralkodsz a kis mini
királyságodban. Vagy nem, vagy éppen eltapostak, de akkor már úgyis mindegy.
Nem szomorú?
Nem
kötelező... semmi gond, ha nem akarod feltenni a kérdést, hogy ennek mi volt a
célja. Időt kapunk a változáshoz, de nem igazán tudunk változni... csak reméljük
a szerencsét, gyorsan veszel is egy kaparós sorsjegyet. Vagy te nem ez a fajta
vagy, hanem a kemény munkában hiszel... Én persze kitartóan zaklatlak a
kérdésemmel: Mi a célja az életednek?
Nem az oka, hanem a célja!!! Az oka lehet az, hogy valamikor 4 milliárd éve
volt egy nagy bumm... Vagy kitudja. Akárhogy is lehetett. Nem igazán van válaszod.
Talán valami érzelmi válasz adható – a gyerekeinkért élünk, utánozzuk a
természetet, és próbáljuk figyelmen kívül hagyni, hogy önálló tudatunk van és
véges időnk. Feltéve, hogy nem lettél túlságosan ideges tőlem, és nem fogtál
bele gyorsan valami iszonyatosan fontosba a nagy gondossággal megalkotott világodban...
Szóval ha itt vagy még velem, két üzenetem van számodra: Használd ki az időt,
mert az a nap, amikor elfogy az életed, és az az állapot, amiben az megtalál,
örökre a tied lesz. Pokol, vagy mennyország? Az dönti el, hogy az utolsó
pillanatod boldog, vagy éppen fájdalmasan semmilyen. Megteltél az élettel, vagy
kongsz az ürességtől. Az időtlenségbe való átlépéskor nem változol már többé,
az van, amit addig felépítettél. Logikus? Igen az. Az összes hazugságodat
viszed magaddal, de vihetsz magaddal nyugalmat is, telve lehetsz szeretettel.
Volt már ilyen pillanatod, amiről szeretted volna ha örökké tart? Erről
beszélek... A másik üzenet a céllal kapcsolatos. A célt meg kell találni,
hiszen el van rejtve az önzés minden formája alatt... reklámok, hatalmas kijelzők,
kirakatok, fényűző showműsorok, jól hangzó ideológiák... bocs nem folytatom,
mert elszédülök, ahogy kapkodom a fejem minden irányba... Szóval ott van
valahol mélyen elfedve, de biztosan nem abban a kis összevásárolt világodban
fogod megtalálni, ami annyira lefoglal... Nézz fel! Nem csak te teremtesz világokat...
Lehet, hogy azt a bizonyos természetet, ami annyira tökéletes, hogy nem illesz
bele, vagy azt a univerzumot, ami amúgy tényleg végtelen... elképzelni sem lehet. Végtelen tér...
Lehet, hogy azt is teremtette valaki. Lehet ő akarta, hogy itt legyél, lehet ő
adott neked időt a változásra... Lehet Ő ad neked célt is, máskülönben ki más
adhatna? Logikus? Ez is nagyon logikus.
Írta: Nagy Szabolcs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése