2020. január 14.

Óda a vágyaimhoz - Csenki Réka


Mostanában valahogy feltolulnak bennem a vágyak. Vágyom a hó csendjére. A fehér puhaságra, ahogy nagy pelyhekben surrogva mindent szépen betakar. Talán valahogy a vágyakat is. Elmaradt a karácsonyi elcsendesedés, nem a rohanás vagy a bevásárlás miatt. Otthon persze lehetetlen, ha az ember lánya anyuka. Olyan lopott 20-30 perceim vannak, míg beérek a munkahelyemre. Vágyom a világ kizárására. Hiányoznak a próbák. Október óta, mióta bemutattuk az Öröm és boldogságot, parkoló pályán vagyok, kértem egy kis “szabit” szeptemberig, de most érzem, hogy hiányzik. Az elvonulások, amikor lelkiismeret furdalás nélkül ünneplőbe öltöztetem a lelkemet és mindent kizárva, hátrahagyva (haha) elemegyek próbára. Hiányoznak a színésztársaim, vágyom a hangjukra, a mozdulataikra, ölelésükre, a közös elvonulások befeléfordulására. A közös nevetésekre és bohóckodásokra, de a komoly, koncentrált munkára is. Amikor a befelé figyelés által megkeresem azt a pontot, ahol bátran elmerülhetek az ösztönös mégis kontrollált flow-ban. Belemozdulni a pillanatba, ahol máshogy tellik az idő, átlépni egy másik világba, ahol bárki lehetek megélve mások vágyait. Így csak a sajátjaim maradnak. Milyen lenne ha mind teljesülne? Bárcsak. Bárcsak ne. Sose. Ilyenkor elmerülök ebben a posványban, szinte tocsogok benne, bármennyire fáj is, imádom. Kiélvezem minden pillanatát, mintha büntetném magam. Körbejárom, és alaposan megnézem minden szegletét, magamba szívom és memorizálom, hogy mikor felemelkedek, emlékezzek rá: ott is jártam. A felemelkedés válik ezáltal még értékesebbé. Depresszió? Neeem. Inkább valamiféle intellektuális önismereti műkedvelés. A reflkciók önmagunk vásznára festése. A fekete éppúgy színesíti mint a legélénkebb sárga. 

Aztán vannak más vágyaim is. Ezekről nem akarok nektek írni, félek kiadni magam. Talán ez is. Egyszer láttam egy előadást, arról, hogy kik boldogok igazán. Sebezhetőek. Engedni magunknak, hogy elérjenek hozzánk a fájdalmas dolgok, mert ezáltal a pozitívakat is mélyebben tudjuk megélni. Próbálkozok. Nem tudom, egyáltalán sikerül-e. Merevségemen nem tudok változtatni, tele vagyok belső korlátokkal, amiket én húztam fel. Ezekről ugyanúgy lepattan a boldogság mint a fájdalom. De réseket ütök rajta, ahol időként belopakodnak.

Néha furcsán viselkedek. Hiperőszinte vagyok az emberekkel, akiket szinte alig ismerek. Velük alacsony a kockázat. Néha mondok embereknek olyasmiket, amiken őszintén megrökönyödnek. És megérek szabadkozni. Ez nem szálka a másik szemében, inkább olyan mintha a saját önismeretem fejlődése során, rálátnék a másikéra is. De ezeket az utakat mindenkinek magának kell végig járnia. Van, hogy irigylem mások önismeretét. Pedig nem is tudom, mekkora és milyen árat fizettek érte. Egyszer hallottam: mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír. Milyen hülyeség ez. Már miért kéne egyedül cipelni. Miért ne segíthetnénk egymásnak, ha nem is cipelni, de legalább a vállára adni. Az a legnehezebb része. Ha már fenn van, már csak bírni kell. Ha pedig le akar csúszni, segíhetünk helyre billenteni, vagy akár letenni egy kis időre. Ha már lent van, esetleg kivenni belőle együtt pár dolgot, amire többé nincs szükség. Szerintem a kulcs a kimozdulás. Elveszíteni az egyensúlyt, vagy csak egyszerűen arrébb lépni, és megérezzük, mi az amire már nincs szükségünk. Mint a költözésnél. Nem is tudod, mennyi felesleges vackot cipelsz míg el nem jön az elköltözés ideje.
Vágyok újra novellákat írni, de valahogy nem megy. Bármit is akarok mondani, valahogy nem tudom kibontani. Csak egy-két bekezdésre futja és kiürül. Nem írói válság, mert nem vagyok író. Valami hiányzik. A hiány: ott volt, de nincs most jelen. Meg kell keresni, le kell ásni, fel kell emelkedni, el kell fogadni, el kell engedni.

Tessék, most loptam magamnak egy kis elcsendesedést. Mialatt odakinn észrevétlenül hullott egy kis hó.



Írta: Csenki Réka

2020. január 6.

Fura egy dolog a művészet II.


Az előző blogbejegyzésemben a gondolatról írtam. Arról, ami életet ad annak a haszontalan, felesleges, mégis oly csodálatos valaminek, amit nemes egyszerűséggel művészetnek szokás nevezni. Hozzám nagyon közel áll mindennemű művészet, de kiváltképp a zene, a színészet és a költészet mozgatja meg a fantáziámat. 

A május óta futó „Körtevirágok” című darabunk oly sokat jelent (és sokat adott) mindannyiunknak. Nekem főként azt, hogy megismerkedhettem egy olyan világnézettel, amely teljesen eltér attól, amiben szocializálódtam; leegyszerűsítve: a keleti, szemlélődő típusú szemléletmódot.

Ebben hatalmas szerepe volt (és van) a színkör vezetőjének, Micskó Zoltánnak, aki nem csak kiváló rendező és jó érzékű művész, de mellette atyai szeretettel gondoskodik rólunk. Csak egy egyszerű példa: a próbafolyamat elején beültünk a színpadra, ahogy mondani szoktuk, amorf körbe. Zoli, mivel tudta, hogy nem mindenki ismerős a haiku fogalmával és a hozzá társuló képzetekkel, formai szabályokkal (és ami talán a legfontosabb, érzetekkel), ezért elkezdte nekünk elmagyarázni, hogy mi is ez a haiku. És ez az egyszerű magyarázás elég volt, hogy ott, a színpadon ülve megírjam életem első haikuját. Ráadásul azt a haikut még használjuk is az előadás során. És hála Zolinak, azóta teljesen bele tudok merülni a világba. Tudok megfigyelni, ahelyett, hogy folyton késztetést éreznék arra, hogy tegyek valamit, amit később akár megbánhatnék. (Ja, és ez csak egy példa volt…)
Azóta már egy teljes jegyzetfüzetem tele van haikukkal…

Majd nemrég megszületett ez a vers, amelyben, amint a novemberi bejegyzésemben írtam, megpróbáltam ötvözni a formát, a zenét és a költészetet. Ezt szeretném most itt, az új évtized küszöbén megosztani veletek, fogadjátok szeretettel, illetve bátran jöhetnek visszajelzések is.

Tó Japánban

Hallgatok és nézek
Mint az ős-szamuráj
Lepergő levélnek
Csöndjén ki orgonál

Hold fénye átrebben
Ablakán titokban
Megérint, felröppen
Elmerül dalomban

Engem néz, nem szólal
És mégis megértem
Holdfényű hajóval
Játszik a szemében

Kardjának pengéje
Jéghideg s fellángol
Ezredév meséje
Fémszikrán ott táncol

Suttogó hegyháton
Áll sok száz, vén fenyő
Holdfényű varázson
Álmokat kergető

Őszi szél csendesen
Betakar, dúdolgat
Pendül a samiszen
S szeretőn símogat

*

S szeretőn símogat
Pendül a samiszen
Betakar, dúdolgat
Őszi szél csendesen

Álmokat kergető
Holdfényű varázson
Áll sok száz, vén fenyő
Suttogó hegyháton

Fémszikrán ott táncol
Ezredév meséje
Jéghideg s fellángol
Kardjának pengéje

Játszik a szemében
Holdfényű hajóval
És mégis megértem
Engem néz, nem szólal

Elmerül dalomban
Megérint, felröppen
Ablakán titokban
Hold fénye átrebben

Csöndjén ki orgonál
Lepergő levélnek
Mint az ős-szamuráj
Hallgatok és nézek

(Vers kelt: 2019. október 09.)



Írta: Alföldi Áron