Kis esti szürreál

  Amikor a Sátán megérkezett a belvárosba, a hosszú árnyékok már majdnem nyomtalanul elcsorogtak a macskakövek rései között, és a szürkülő tetők fölött lassan sötétedett. Kócos, csapzottnak látszó, apró kutyák próbáltak barátkozni egymással a püspöki palota oldalában; a Sátán óvatosan arrébb húzódott, nem akarván felhívni magára a figyelmet, mert nagyon kicsi Sátán volt.

  Egyszer csak különös zörgés támadt, mintha nehéz és ingatag, ugyanakkor vészesen törékeny fa- vagy agyagtáblákat vonszolna valaki az egyenetlen kövezeten –, majd valóban feltűnt egy sötét alak, szakadt rongyokba öltözve, egy nagy, zöldre festett, ránézésre talán ócska bútorlapokból összetákolt, nagyjából másfélszeres életnagyságú lovat húzva kínlódva maga mögött.

  A másik oldalon két billegő férfi jött, egy vékony, gyomorbajos külsejű, és egy kopaszodó, nagydarab. Ahogy közelebb értek, a szavaik is kivehetővé váltak.

 – ...Na és hogy van, Sajókám, a nagyságos asszony?

  – Ne is mondja: képzelje, mindenáron színházba akar menni, megnézni valami buzikról szóló darabot.

  – Igen...? Én is láttam a múltkor egy filmet különleges afrikai vízimadarakról, az is nagyon érdekes volt!

  – Ne bosszantson már... - fortyant fel a köpcös, ám nem tudta folytatni, mert ekkor odaért hozzájuk az elnyűtt figura.

  – Wittgenstein vagyok – lépett közelebb, miközben gyanús illatok szálltak ki a rongyos kabátja belsejéből. – Wittgenstein Béla. Ne haragudjanak, hogy zavarok, árva gyerek vagyok, csak egy százasra lenne szükségem, hogy jegyet vehessek a szabadbattyáni buszra.

  – Magyarország hegyeken túl van... – dünnyögött a sovány csak úgy maga elé, némi gondolkodás után.

  – Ne józsefattilázzon itt nekem, Hacsek – szólt közbe a másik –, nagyon rosszul áll magának! Jöjjön inkább, siessünk, mindjárt kezdődik a tűzijáték – és karon ragadva társát, már el is vonszolta a Fő utca felé.

  Mire újra körülnézett, már üres volt a tér – hova tűnt a csavargó a lóval? –, a Sátán feltekintett az emeleti, vakon csillogó ablakokra, és rosszkedvűen morogta: – Itt se lesz már ma éjjel bál a díszteremben... – Majd arra gondolt, hogy letelepszik az egyik söröző teraszán, de aztán ahogy kinyílt egy ajtó, inkább hirtelen fogta magát, és gyorsan besurrant a kifelé tartó lábak között a kávéház belső helyiségébe.

  Azután már nem történt semmi – szokatlan csend lett, gyorsan közeledett az éjszaka. Értelmetlen, nosztalgikus érzéseket ébresztő, orgonaillatú szél támadt a barokk templomok között, a résnyire nyitott, hámló festékű ablaktáblák halkan becsukódtak; a színpad fölött kitartóan ragyogott az ottfelejtett telihold.