A
hétköznapjaimat manapság megkoronázza a vírus. Kemény meló követni az
eseményeket, napra késznek lenni a halálozási adatok tekintetében, és erős
koncentrációval bevonzani a megfelelő válságkezelési technikákat így monitoron
keresztül, de megéri. Ugyanakkor elfáradok benne, örültem is, hogy eljött a
hétvége. Közben meg muszáj bevallanom, szeretem ezt a karantént. Tudom,
kijárási korlátozás csupán, de én még ezzel is megelégszem. Nem sietek sehova,
jókat eszem, van időm mindenre, legfőképp a családomra. A természet
megajándékozott bennünket egy kis idővel. Már nagyon kellett ez az időkérés,
mert vesztésre álltunk. Van ez az élet nevű játék, amiben a jövőnkért küzdünk,
szóval nem mindegy, hogy nyerünk-e. Nagy összeget tennék a vesztésre amúgy, bár
ez az időkérés egy pillanatra esélyt adott az emberiség csapatának. Talán az
utolsó esélyt, de nem tűnik úgy, mintha élnénk vele. Logikusan fogadnék a saját
csapatom ellen, hiszen nem lehet ekkora hátrányt behozni. Ahhoz csodának kéne
történnie, és ezzel máris túl optimista vagyok, hogy reménykedek.
Még
40 nap, és elpusztul Ninive. Templomokban a vírusból űznek ördögöt, de miért
nem saját magukból? Bár ez sosem volt másként. A szabotőr mindig rejtve maradt.
A vírus ellenszere az immunrendszer, az immunrendszer pedig annak a tükre,
ahogy élsz, vagy ahogy őseid éltek. Anyatejjel erősödött meg, és sok
baktériumnak és vírusnak köszönhetően lett nagyfiú. Érted? A vírus csupán a
labda, amit be kéne zsákolnod, pontot szerezni belőle. Rossz a viszonyod a
labdához, mondaná az edzőm. Egyáltalán? A lelátón érzed magad fiam?
Tündérmesékben hiszel? Komoly felnőtt ember vagy, de mégis a tündérmesékben
hiszel? Nem akarod felzaklatni magad a valósággal? Pedig a valóság jó, csak
először rossz, de aztán értelmet kapnak a dolgok. Na de gáz van tényleg,
srácok! Nem hülyülök, már régen lélegeztető gépen van az emberiség. Nem elég
intellektuálisnak lenni, hanem hinni kell. Hinni és küzdeni. Tompa agyunkat
felrázni, és nem eszmékért már, hanem az életünkért harcolni.
Írta: Nagy Szabolcs
