A minap került egy cikk a szemem elé a világhálón, miszerint Japánban a friss jogosítvánnyal rendelkezők és a 70 év feletti sofőrök egy öntapadós jelet ragasztanak az autójukra, ami arra ösztönzi a többi sofőrt, hogy azok türelmesebbek, elnézőbbek, segítőkészebbek legyenek velük szemben. (Tudom, itthon is felragasztható bármikor az ormótlan tanulójel.)
Én pedig arra gondoltam, hogy miért nem jár a türelem, a segítség, a tisztelet mindenkinek? Miért kell nekem friss jogosítvánnyal rendelkeznem, vagy 70 évesnek lennem ahhoz, hogy az embertársaim ne akarjanak leerőszakolni az utakról?
Erről pedig az jutott eszembe, hogy fizikailag és mentálisan is egészséges, nőtlen, gyerektelen, 30-on túli, semmilyen kisebbséghez nem tartozó, heteroszexuális (igen, ez az én coming outom), munkahellyel rendelkező, de nem karrierista férfiként, aki nem tagja egyetlen vallási közösségnek sem, gyakorlatilag nem csak az állam, de minden ember szemében egy önellátó egyén vagyok, aki sem anyagi, sem más természetű segítségre nem szorul. Én vagyok az, akinek a politikusok semmit nem ígérnek, akit utoljára fognak kimenteni az égő házból, akinek nem áll rendelkezésére egyetlen tolerancia-takaró sem, amibe beleburkolózhat és kedvére sértődhet meg. Ilyen férfiként elveszti valaki a munkáját, családját, vagy alkoholista lesz, máris megváltotta a jegyét az utcára. Senki nem fogja őt vissza. Amíg van valaki, aki ilyenkor átenged neki egy kanapét, akkor lehet még kiút, de aki egyetlen telet is végigcsinál az utcán, annak már nem sok van. Gondoljuk át, miért nincsenek hajléktalan gyerekek, vagy miért minimális a hajléktalan nők száma... Kisebbségi támogatások, társadalmi összefogások, gyűjtések, heves viták migráns-kérdésben, nőkanőkért egyesület, óvjuk a gyermekeinket (micsoda álszenteskedés ez a cenzúrázatlan internet korában) de ezek a férfiak teljesen kiszorulnak mindezek alól. Etetjük az élőhelyükből kiszakított állatkerti állatokat, de nem tesszük ezt meg az élőhelyükből kitaszított emberekkel.
Amíg állatokat mentünk (félreértés ne essék, erre szükség is van), addig kb 2-3 ilyen ember mellett húzunk el az utakon. Nem divat segíteni. nem divat adni. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy felső vezető azzal vagizzon a gazdag haverjai előtt, hogy aznap a 60.000-et nem étteremben költötte el, hanem szétosztotta. De még nekünk, középosztálynak is egyből felértékelődik az a 100 forint, amit ilyenkor adhatnánk. 100 Ft semmi, amikor vásárlásnál a végösszeg 12.300 vagy 12.400 forint körül alakul, de amikor odaadhatnánk valakinek, ami után nem kapunk semmilyen anyagi viszonzást, akkor egyből érezzük az érme súlyát. Számolunk, kalkulálunk, hiszen pont ennyi a büdzsés energiaital, majd végül továbbmegyünk.
Ha adunk, azt akkor feltételhez kötjük. "De ne piára költse!" "Uh ez nem zenél és nem árul újságot, mit tesz ez hozzá az országhoz?" "Uh, ez nagyon koszos, a közelébe sem megyek!". Eljátsszuk az anyácskát, vagy az óvónénit felettük. Mi, akik minden éjszakát fedél alatt, fűtés mellett töltjük, pont mi tudjuk, mi kell nekik, mert mi tudjuk milyen egy telet lehúzni az utcán. De amikor egy hideg nap végén belépünk a lakásunkba, azért jól esik ledobni egy pálinkát. Csak az íze kedvéért. Mert átmelegít.
Ma már 4 fok volt reggel. Lesz ez még jobb is, de lesz ez még így se. Panaszkodunk, hogy fázott a lábunk zokni nélkül a lakásban, vagy hogy perceken át nem melegedett be a kocsi.
Nem akartam közhelyes álszenteskedésbe fullasztani az olvasót. De önmagában az kétségbeejtő, hogy ez már egy közhely.