Anya a színpadon

Ezúttal a nyolcadik színházi évadomat kezdem meg a Prospero Színkörben. Egy évadot kihagytam, mikor a kisfiam megszületett. 10 hónapos korában visszatértem játszani, akkor kezdük el Timivel az Idegenek előadásunk próbáit. Legutóbbi, évadnyitó előadásunk után nézői beszélgetést tartottunk (2018. Szeptember 8.). A nézők nagyon sok érdekes és különös kérdést tettek fel, többek között a darab születéséről, a színészek és a rendező egymás közti viszonyáról, arról, hogy hogyan éltük meg a próbafolyamatot. Olyan kérdéseket, amiket különös módon, mi egymás között nem beszéltünk meg sosem. Hihetetlenül jó érzés volt megtudni egymásról ilyen “titkokat”, a legfurcsább azonban az volt, hogy a több mint 1 éven keresztül zajló próbafolyamat során ezeket nem tudtuk meg egymásról. Fantasztikus tapasztalat volt ez a beszélgetés és azt remélem, hogy gyakrabban vonjuk be a nézőket a jövőben az ilyen kulisszatitkokba. Mi, a színkör immár egy szoros családi köteléket alkotunk és úgy érzem, hogy a további fejlődés (inkább önismereti, semmint szakmai) érdekében mindenképpen kifizetődőek az ehhez hasonló nyitások a nézőink felé. Nem vagyunk ugyan profi színház, nem ezzel keressük a kenyerünket (sőt), mindannyian saját döntésünk következtében játszunk a színkörben. Nekem személy szerint az önismeretem miatt van szükségem a Prospero-ra, többek között.

Nóti kabaré előadásunk, Madame Sabin elrablása jelenet. Alföldi Áronnal. Rendező: Micskó Zoltán.

Jelenleg kettő és fél éves a kisfiam. Mielőtt anyává váltam volna aggodalommal töltött ugyan el, hogy miképpen fogom megoldani a további szereplésemet a csapattal, mivel mindig olyan hangokat hallottam magam körül, hogy anyának lenni 0-24-es édes kötelezettség. A társadalom valahogy még mindig elvárja, hogy egy anya mondjon le a saját igényeiről. Természetesen az első időkben ez mindenképp így van, egyáltalán nem teher ez. Úgy érzem, hogy ez mindenképpen személyfüggő is. Az, hogy kisfiam 10 hónapos korában újra visszatértem a csapatba, belső indittatás volt. Olyan típusú ember vagyok, akinek szüksége van arra, hogy intellektuálisabb ingerek is körül vegyék. Anyának lenni valóban 0-24 órás műszak, azonban azt senki nem mondta, hogy anyának nem lehet a színpadon is lenni. Oly’ sok szerepet játszunk az életünk során, ahogy Shakespeare is mondta. Miért zárná ki az egyik a másikat? Sőt, szerintem inkább erősíti. Ha kielégülnek a belső, intellektuális igényeim, akkor úgy gondolom, hogy sokkal kipihentebben, feltöltődve tudok anya lenni. Ha azt látja a kisfiam, hogy kielégítem ezeket a belső igényeket (legyen az színjátszás, vagy bármi más) példának fogja venni, hogy ő maga is kövesse a saját belső igényeit. Hiszen, ha anyuka boldog, mindenki boldog a családban.

Családom

Most biztosan úgy tűnök, mintha egy magabiztos és önazonos anyuka lennék, azonban ez koránt sincs így. Rengetegszer van lelkiismeret furdalásom, hiszen ez sok lemondással is jár a család felé. Szerencsére csodálatos férjem van, aki imád a kisfiával időt tölteni, és ösztönöz arra, hogy utána menjek ezeknek a késztetéseknek. De attól még van lelkiismeret furdalásom. A próbanapok mindig rohanással telnek. Férjem viszi kisfiunkat a bölcsibe, mert én korábban elmegyek dolgozni, hogy délután előbb el tudjam hozni. Alig érünk haza, nem sok időt tudok aznap vele tölteni, ha megjön a férjem, rohannom kell a próbára. Mire persze hazaérek csak a férjemet találom ébren. Emellett ott vannak az előadások is hétvégente. Mindezek ellenére reménykedek, hogy mindez a kisfiam épülését is szolgálja.

Választott családom a teljesség igénye nélkül (Idegenek szereplői). Nemzetközi Színjátszó fesztivál Vasváron, 2018. június. Tóth Tímea rendezése. Balról jobbra: Czeller Péter, Bognár Beatrix, Csenki Réka (én), Varjas Benjamin, Mészáros Anett.

Mi sem fejezi ki ezt jobban mint a múltkori esemény: még az évad megkezdése előtt összegyűltünk a színkörrel rendet rakni a kellékek és a jelmezek között. Készülődtünk mindhárman, férjem és kisfiam játszótérre én meg a Szabad Művházba. Mondtam a picinek, hogy megyek találkozok a Prospero-sokkal. Készülődtünk, ő pedig elkezdte mondogatni megyünk a pejósokhoz. Először nem is értettem, hogy mit mond, többször le Kellett ismételnie mire rájöttem: Megyünk a (Pros)perósokhoz.

Azóta elindult az évad, és próbák illetve előadások előtt mindig elmagyarázom neki, hogy megyek próbára vagy előadásra, játszani. Ha meghallja, hogy játék egyből felpörög, hogy ő is akar jönni. Olyan különös a magyar nyelv ebből a szempontból. Milyen sok esetben használjuk a játék szót. Neki még mind ugyanazt jelenti. Valahogy sokszor én is elfejetem, hogy a színjátszás nem csupán önként vállalt kötelezettség, hanem önfeledt, szabad szórakozás is, amit a választott “családommal” tölthetek el. És milyen szerencse, hogy most már van valaki, aki rendszeresen emlékeztet rá.

Csenki Réka