…kifejezetten, ha
valakinek az agyi felépítése hasonló az enyémhez. Bár nem hinném, hogy egyedül
vagyok azzal, amit számomra ez képvisel. Én ugyanis vallom, hogy a sokféle
művészeti ág és ágazat egy és ugyanaz. Csak gondoljunk bele: ha például egy
festményre nézünk, ami tulajdonképpen csupán egy darab vászon különböző színekkel,
annyi minden asszociáció juthat róla eszünkbe: képek, hangok, dalok (vagy akár
csak dallamok, melyek életre kelnek a szemünk előtt és a fülünk hallatára),
versek, mesék; foszlányok az elmúlt időkből, melyekre oly sok rejtély, feledés
és legendákra hajazó természetfeletti képek rakódtak… Történetek, amelyeket már
senki nem mondhat el, emberekről, akik már rég lerázták magukról a földi vágy
sarát…
Na jó, lehet, hogy
csak túlságosan megérintett a „Coco” c. rajzfilm, amit nemrég láttam először
(és mindenkinek ajánlom, mert az egyik legcsodásabb animációs film, ami valaha
készült)…
De abban valóban
hiszek, hogy minden mindennel összefügg. És ez különösen igaz a művészetre.
Mert beszéljünk bár irodalomról, képző- vagy előadóművészetről, zenéről és még
sorolhatnám; mindet összeköt egy olyan láthatatlan fonál, amely csak akkor
mutatja meg magát, ha tényleg képesek vagyunk megnyitni elmét, lelket,
mindenünket a mű előtt.
Mi akárhányszor
kilépünk a színpadra, az a célunk, hogy megérinthessük és minden egyes a
közönség sorai közt ülő embernek kezébe adjuk kézről kézre járva ezt a fonalat.
Mert ez a fonál nem
más, mint a gondolat.
A gondolat az, ami
szárnyat ad a művészetnek, hiszen Oscar Wilde óta tudjuk róla, hogy annak
haszna nincs. Mi a Prosperónál mindannyian egyetértünk abban, hogy szeretjük a
közönséget is bevonni a játékba, nem feltétlen fizikailag, de szellemileg
mindenképp. Mi szeretjük, ha a műveink gondolatokat indítanak el a nézőben,
mert a mű csak a befogadóban születik meg igazán. És ha megszületik, nem is
lesz szükség a haszonra, hiszen a szárnyakat ezzel már magára csatolta a
befogadó. Innen már csak egy elrugaszkodás kérdése, hogy bárki szárnyalhasson,
amerre a szíve vinné.
És a gondolat az,
ami összeköti az összes alkotószerszámot: a tollat, az ecsetet, a hangszert, a
színpadot… és a színészt.
Befejezésül egy
példát szeretnék felhozni arról, hogyan tud egybekapcsolódni a sokféle
műalkotás. A költészetben ennek az „összekapcsolásnak” igazi mestere Weöres
Sándor volt és egyik legkiválóbb verse tudja megmutatni, hogyan tud együtt
dolgozni a zene, a vers és a forma:
Weöres Sándor:
Kínai templom
|
Szent
kert, bő lomb: tárt zöld szárny, |
fönn
lenn tág éj jő. kék árny. |
Négy
fém cseng: Szép. Jó. Hír. Rang, |
majd
mély csönd leng, mint hült hang. |
Írta: Alföldi Áron
