Fura egy dolog ez a művészet…

 

…kifejezetten, ha valakinek az agyi felépítése hasonló az enyémhez. Bár nem hinném, hogy egyedül vagyok azzal, amit számomra ez képvisel. Én ugyanis vallom, hogy a sokféle művészeti ág és ágazat egy és ugyanaz. Csak gondoljunk bele: ha például egy festményre nézünk, ami tulajdonképpen csupán egy darab vászon különböző színekkel, annyi minden asszociáció juthat róla eszünkbe: képek, hangok, dalok (vagy akár csak dallamok, melyek életre kelnek a szemünk előtt és a fülünk hallatára), versek, mesék; foszlányok az elmúlt időkből, melyekre oly sok rejtély, feledés és legendákra hajazó természetfeletti képek rakódtak… Történetek, amelyeket már senki nem mondhat el, emberekről, akik már rég lerázták magukról a földi vágy sarát…

Na jó, lehet, hogy csak túlságosan megérintett a „Coco” c. rajzfilm, amit nemrég láttam először (és mindenkinek ajánlom, mert az egyik legcsodásabb animációs film, ami valaha készült)…

De abban valóban hiszek, hogy minden mindennel összefügg. És ez különösen igaz a művészetre. Mert beszéljünk bár irodalomról, képző- vagy előadóművészetről, zenéről és még sorolhatnám; mindet összeköt egy olyan láthatatlan fonál, amely csak akkor mutatja meg magát, ha tényleg képesek vagyunk megnyitni elmét, lelket, mindenünket a mű előtt.

Mi akárhányszor kilépünk a színpadra, az a célunk, hogy megérinthessük és minden egyes a közönség sorai közt ülő embernek kezébe adjuk kézről kézre járva ezt a fonalat.

Mert ez a fonál nem más, mint a gondolat. 

A gondolat az, ami szárnyat ad a művészetnek, hiszen Oscar Wilde óta tudjuk róla, hogy annak haszna nincs. Mi a Prosperónál mindannyian egyetértünk abban, hogy szeretjük a közönséget is bevonni a játékba, nem feltétlen fizikailag, de szellemileg mindenképp. Mi szeretjük, ha a műveink gondolatokat indítanak el a nézőben, mert a mű csak a befogadóban születik meg igazán. És ha megszületik, nem is lesz szükség a haszonra, hiszen a szárnyakat ezzel már magára csatolta a befogadó. Innen már csak egy elrugaszkodás kérdése, hogy bárki szárnyalhasson, amerre a szíve vinné.

És a gondolat az, ami összeköti az összes alkotószerszámot: a tollat, az ecsetet, a hangszert, a színpadot… és a színészt.

Befejezésül egy példát szeretnék felhozni arról, hogyan tud egybekapcsolódni a sokféle műalkotás. A költészetben ennek az „összekapcsolásnak” igazi mestere Weöres Sándor volt és egyik legkiválóbb verse tudja megmutatni, hogyan tud együtt dolgozni a zene, a vers és a forma:

Weöres Sándor: Kínai templom

Szent kert, bő lomb: tárt zöld szárny,

fönn lenn tág éj jő. kék árny.

Négy fém cseng: Szép. Jó. Hír. Rang,

majd mély csönd leng, mint hült hang.

 

Írta: Alföldi Áron