2020. január 26.
2020. január 14.
Óda a vágyaimhoz - Csenki Réka
Mostanában
valahogy feltolulnak bennem a vágyak. Vágyom a hó csendjére. A fehér puhaságra,
ahogy nagy pelyhekben surrogva mindent szépen betakar. Talán valahogy a
vágyakat is. Elmaradt a karácsonyi elcsendesedés, nem a rohanás vagy a bevásárlás
miatt. Otthon persze lehetetlen, ha az ember lánya anyuka. Olyan lopott 20-30
perceim vannak, míg beérek a munkahelyemre. Vágyom a világ kizárására.
Hiányoznak a próbák. Október óta, mióta bemutattuk az Öröm és boldogságot,
parkoló pályán vagyok, kértem egy kis “szabit” szeptemberig, de most érzem,
hogy hiányzik. Az elvonulások, amikor lelkiismeret furdalás nélkül ünneplőbe
öltöztetem a lelkemet és mindent kizárva, hátrahagyva (haha) elemegyek próbára.
Hiányoznak a színésztársaim, vágyom a hangjukra, a mozdulataikra, ölelésükre, a
közös elvonulások befeléfordulására. A közös nevetésekre és bohóckodásokra, de
a komoly, koncentrált munkára is. Amikor a befelé figyelés által megkeresem azt
a pontot, ahol bátran elmerülhetek az ösztönös mégis kontrollált flow-ban.
Belemozdulni a pillanatba, ahol máshogy tellik az idő, átlépni egy másik
világba, ahol bárki lehetek megélve mások vágyait. Így csak a sajátjaim
maradnak. Milyen lenne ha mind teljesülne? Bárcsak. Bárcsak ne. Sose. Ilyenkor
elmerülök ebben a posványban, szinte tocsogok benne, bármennyire fáj is,
imádom. Kiélvezem minden pillanatát, mintha büntetném magam. Körbejárom, és
alaposan megnézem minden szegletét, magamba szívom és memorizálom, hogy mikor
felemelkedek, emlékezzek rá: ott is jártam. A felemelkedés válik ezáltal még
értékesebbé. Depresszió? Neeem. Inkább valamiféle intellektuális önismereti
műkedvelés. A reflkciók önmagunk vásznára festése. A fekete éppúgy színesíti
mint a legélénkebb sárga.
Aztán vannak más
vágyaim is. Ezekről nem akarok nektek írni, félek kiadni magam. Talán ez is.
Egyszer láttam egy előadást, arról, hogy kik boldogok igazán. Sebezhetőek. Engedni magunknak, hogy elérjenek hozzánk a
fájdalmas dolgok, mert ezáltal a pozitívakat is mélyebben tudjuk megélni.
Próbálkozok. Nem tudom, egyáltalán sikerül-e. Merevségemen nem tudok
változtatni, tele vagyok belső korlátokkal, amiket én húztam fel. Ezekről
ugyanúgy lepattan a boldogság mint a fájdalom. De réseket ütök rajta, ahol
időként belopakodnak.
Néha furcsán
viselkedek. Hiperőszinte vagyok az emberekkel, akiket szinte alig ismerek.
Velük alacsony a kockázat. Néha mondok embereknek olyasmiket, amiken őszintén
megrökönyödnek. És megérek szabadkozni. Ez nem szálka a másik szemében, inkább
olyan mintha a saját önismeretem fejlődése során, rálátnék a másikéra is. De
ezeket az utakat mindenkinek magának kell végig járnia. Van, hogy irigylem
mások önismeretét. Pedig nem is tudom, mekkora és milyen árat fizettek érte.
Egyszer hallottam: mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír. Milyen
hülyeség ez. Már miért kéne egyedül cipelni. Miért ne segíthetnénk egymásnak,
ha nem is cipelni, de legalább a vállára adni. Az a legnehezebb része. Ha már
fenn van, már csak bírni kell. Ha pedig le akar csúszni, segíhetünk helyre
billenteni, vagy akár letenni egy kis időre. Ha már lent van, esetleg kivenni
belőle együtt pár dolgot, amire többé nincs szükség. Szerintem a kulcs a
kimozdulás. Elveszíteni az egyensúlyt, vagy csak egyszerűen arrébb lépni, és
megérezzük, mi az amire már nincs szükségünk. Mint a költözésnél. Nem is tudod,
mennyi felesleges vackot cipelsz míg el nem jön az elköltözés ideje.
Vágyok újra
novellákat írni, de valahogy nem megy. Bármit is akarok mondani, valahogy nem tudom
kibontani. Csak egy-két bekezdésre futja és kiürül. Nem írói válság, mert nem
vagyok író. Valami hiányzik. A hiány: ott volt, de nincs most jelen. Meg kell
keresni, le kell ásni, fel kell emelkedni, el kell fogadni, el kell engedni.
Tessék, most
loptam magamnak egy kis elcsendesedést. Mialatt odakinn észrevétlenül hullott
egy kis hó.
Írta: Csenki Réka
2020. január 6.
Fura egy dolog a művészet II.
Az előző
blogbejegyzésemben a gondolatról írtam. Arról, ami életet ad annak a
haszontalan, felesleges, mégis oly csodálatos valaminek, amit nemes
egyszerűséggel művészetnek szokás nevezni. Hozzám nagyon közel áll mindennemű
művészet, de kiváltképp a zene, a színészet és a költészet mozgatja meg a
fantáziámat.
A május óta futó
„Körtevirágok” című darabunk oly sokat jelent (és sokat adott) mindannyiunknak.
Nekem főként azt, hogy megismerkedhettem egy olyan világnézettel, amely
teljesen eltér attól, amiben szocializálódtam; leegyszerűsítve: a keleti,
szemlélődő típusú szemléletmódot.
Ebben hatalmas
szerepe volt (és van) a színkör vezetőjének, Micskó Zoltánnak, aki nem csak
kiváló rendező és jó érzékű művész, de mellette atyai szeretettel gondoskodik
rólunk. Csak egy egyszerű példa: a próbafolyamat elején beültünk a színpadra,
ahogy mondani szoktuk, amorf körbe. Zoli, mivel tudta, hogy nem mindenki
ismerős a haiku fogalmával és a hozzá társuló képzetekkel, formai szabályokkal
(és ami talán a legfontosabb, érzetekkel), ezért elkezdte nekünk elmagyarázni,
hogy mi is ez a haiku. És ez az egyszerű magyarázás elég volt, hogy ott, a
színpadon ülve megírjam életem első haikuját. Ráadásul azt a haikut még
használjuk is az előadás során. És hála Zolinak, azóta teljesen bele tudok
merülni a világba. Tudok megfigyelni, ahelyett, hogy folyton késztetést éreznék
arra, hogy tegyek valamit, amit később akár megbánhatnék. (Ja, és ez csak egy
példa volt…)
Azóta már egy
teljes jegyzetfüzetem tele van haikukkal…
Majd nemrég
megszületett ez a vers, amelyben, amint a novemberi bejegyzésemben írtam,
megpróbáltam ötvözni a formát, a zenét és a költészetet. Ezt szeretném most itt,
az új évtized küszöbén megosztani veletek, fogadjátok szeretettel, illetve
bátran jöhetnek visszajelzések is.
Tó
Japánban
Hallgatok
és nézek
Mint
az ős-szamuráj
Lepergő
levélnek
Csöndjén
ki orgonál
Hold
fénye átrebben
Ablakán
titokban
Megérint,
felröppen
Elmerül
dalomban
Engem
néz, nem szólal
És
mégis megértem
Holdfényű
hajóval
Játszik
a szemében
Kardjának
pengéje
Jéghideg
s fellángol
Ezredév
meséje
Fémszikrán
ott táncol
Suttogó
hegyháton
Áll
sok száz, vén fenyő
Holdfényű
varázson
Álmokat
kergető
Őszi
szél csendesen
Betakar,
dúdolgat
Pendül
a samiszen
S
szeretőn símogat
*
S
szeretőn símogat
Pendül
a samiszen
Betakar,
dúdolgat
Őszi
szél csendesen
Álmokat
kergető
Holdfényű
varázson
Áll
sok száz, vén fenyő
Suttogó
hegyháton
Fémszikrán
ott táncol
Ezredév
meséje
Jéghideg
s fellángol
Kardjának
pengéje
Játszik
a szemében
Holdfényű
hajóval
És
mégis megértem
Engem
néz, nem szólal
Elmerül
dalomban
Megérint,
felröppen
Ablakán
titokban
Hold
fénye átrebben
Csöndjén
ki orgonál
Lepergő
levélnek
Mint
az ős-szamuráj
Hallgatok
és nézek
(Vers kelt: 2019. október
09.)
Írta: Alföldi Áron
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)