Mostanában
valahogy feltolulnak bennem a vágyak. Vágyom a hó csendjére. A fehér puhaságra,
ahogy nagy pelyhekben surrogva mindent szépen betakar. Talán valahogy a
vágyakat is. Elmaradt a karácsonyi elcsendesedés, nem a rohanás vagy a bevásárlás
miatt. Otthon persze lehetetlen, ha az ember lánya anyuka. Olyan lopott 20-30
perceim vannak, míg beérek a munkahelyemre. Vágyom a világ kizárására.
Hiányoznak a próbák. Október óta, mióta bemutattuk az Öröm és boldogságot,
parkoló pályán vagyok, kértem egy kis “szabit” szeptemberig, de most érzem,
hogy hiányzik. Az elvonulások, amikor lelkiismeret furdalás nélkül ünneplőbe
öltöztetem a lelkemet és mindent kizárva, hátrahagyva (haha) elemegyek próbára.
Hiányoznak a színésztársaim, vágyom a hangjukra, a mozdulataikra, ölelésükre, a
közös elvonulások befeléfordulására. A közös nevetésekre és bohóckodásokra, de
a komoly, koncentrált munkára is. Amikor a befelé figyelés által megkeresem azt
a pontot, ahol bátran elmerülhetek az ösztönös mégis kontrollált flow-ban.
Belemozdulni a pillanatba, ahol máshogy tellik az idő, átlépni egy másik
világba, ahol bárki lehetek megélve mások vágyait. Így csak a sajátjaim
maradnak. Milyen lenne ha mind teljesülne? Bárcsak. Bárcsak ne. Sose. Ilyenkor
elmerülök ebben a posványban, szinte tocsogok benne, bármennyire fáj is,
imádom. Kiélvezem minden pillanatát, mintha büntetném magam. Körbejárom, és
alaposan megnézem minden szegletét, magamba szívom és memorizálom, hogy mikor
felemelkedek, emlékezzek rá: ott is jártam. A felemelkedés válik ezáltal még
értékesebbé. Depresszió? Neeem. Inkább valamiféle intellektuális önismereti
műkedvelés. A reflkciók önmagunk vásznára festése. A fekete éppúgy színesíti
mint a legélénkebb sárga.
Aztán vannak más
vágyaim is. Ezekről nem akarok nektek írni, félek kiadni magam. Talán ez is.
Egyszer láttam egy előadást, arról, hogy kik boldogok igazán. Sebezhetőek. Engedni magunknak, hogy elérjenek hozzánk a
fájdalmas dolgok, mert ezáltal a pozitívakat is mélyebben tudjuk megélni.
Próbálkozok. Nem tudom, egyáltalán sikerül-e. Merevségemen nem tudok
változtatni, tele vagyok belső korlátokkal, amiket én húztam fel. Ezekről
ugyanúgy lepattan a boldogság mint a fájdalom. De réseket ütök rajta, ahol
időként belopakodnak.
Néha furcsán
viselkedek. Hiperőszinte vagyok az emberekkel, akiket szinte alig ismerek.
Velük alacsony a kockázat. Néha mondok embereknek olyasmiket, amiken őszintén
megrökönyödnek. És megérek szabadkozni. Ez nem szálka a másik szemében, inkább
olyan mintha a saját önismeretem fejlődése során, rálátnék a másikéra is. De
ezeket az utakat mindenkinek magának kell végig járnia. Van, hogy irigylem
mások önismeretét. Pedig nem is tudom, mekkora és milyen árat fizettek érte.
Egyszer hallottam: mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír. Milyen
hülyeség ez. Már miért kéne egyedül cipelni. Miért ne segíthetnénk egymásnak,
ha nem is cipelni, de legalább a vállára adni. Az a legnehezebb része. Ha már
fenn van, már csak bírni kell. Ha pedig le akar csúszni, segíhetünk helyre
billenteni, vagy akár letenni egy kis időre. Ha már lent van, esetleg kivenni
belőle együtt pár dolgot, amire többé nincs szükség. Szerintem a kulcs a
kimozdulás. Elveszíteni az egyensúlyt, vagy csak egyszerűen arrébb lépni, és
megérezzük, mi az amire már nincs szükségünk. Mint a költözésnél. Nem is tudod,
mennyi felesleges vackot cipelsz míg el nem jön az elköltözés ideje.
Vágyok újra
novellákat írni, de valahogy nem megy. Bármit is akarok mondani, valahogy nem tudom
kibontani. Csak egy-két bekezdésre futja és kiürül. Nem írói válság, mert nem
vagyok író. Valami hiányzik. A hiány: ott volt, de nincs most jelen. Meg kell
keresni, le kell ásni, fel kell emelkedni, el kell fogadni, el kell engedni.
Tessék, most
loptam magamnak egy kis elcsendesedést. Mialatt odakinn észrevétlenül hullott
egy kis hó.
Írta: Csenki Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése