Minden elmulasztott napfelkelténk

Mikor reggel elindult, már szikrázóan sütött a felkelő nap. Az ősz beköszöntével ő is egyre nehezebben kelt fel, és fröcsentette fényét a szemközti panelek sárga falára és madárszaros ablakaira.

A teáját kortyolgatva hallgatta reggelente a szuszogásokat. Sose volt baja a korai keléssel, ami valahol hat óránál volt az elképzelései szerint, legalábbis addig, amíg nem kellett fél hatkor kelnie. Iskolás korában az apja keltette fél hétkor. Bejött a szobába, felhúzta a redőnyt. Iszonyú korainak érezte. Ma már telefonra ébred. Régen, hogy keltek fel korán? Valamelyik filmben látta, hogy a hajnalodó utcában megy végig a lámpagyújtogató és megkocogtatja azzal a hosszú eszközével az ablakot és kiabál. Ébresztő!  

A lámpagyújtogatót ki ébresztette fel? Bár munkájából adódóan valószínűleg nem is aludt. Éjszakás műszak. Viszont ő délután aludt. De akkor is fel kellett valahogy ébrednie. 

Utálta-e a korai kelést? Nos, az biztos, hogy nem szerette. Volt egy pont, mikor már a nap is jobban utálta nála.  Ilyenkor még csak nem is deregngett, mikor ő már sötétben indult el a buszra. Mire beért a munkahelyére, a nap is felkelt. Érdekes, hogy sose figyelte a napfelkeltét. Talán azt sem vette volna észre, ha egyáltalán nem kel fel. És mások? Csak azt vesszük észre, hogy egyszer csak fenn van. Mikor a kocsiban bosszankodnak, mert a szemükbe tűz a nap. Vagy a madarak zajongása miatt az ablak előtti fán, ahogy köszöntik az első sugarakat. 

A napfény élettani szempontból elengedhetetlen. Emellett az éjszaka olyan zugait is megvilágítja, amik rettegéssel töltötték fel a lelkünket. A sötétben előjönnek a démonok, a szorongások, azt mondják. A sötétség világít rá a létezésükre, felerősödnek, láthatóvá válnak. Talán ők is lámpagyújtogatók. Megvilágítják félelmeinket. Mi pedig nem vesszük észre, hogy kopogtatnak az ablakunkon: Ébresztő! 

Buszra menet a szemébe tűzött a nap, de indokolatlannak érezte szeptemberben a napszemüveget. A napok óta tartó esőzések után élvezte ezt a tolakodó kényelmetlenséget. Annyira már nem melegítette fel, viszont a jobb idő ígéretével kecsegtetett.  Átvágott egy kisebb füves területen, vékony vászoncipőjét átnedvesítette a harmat, sötét foltokat hagyva a halványkék szöveten. A vadállat sofőr volt ma, satufék és padlógáz. Úgy vezette a szerencsétlen járművet, mintha egy sárkány hátán lovagolna. Kék sofőregyenruhája ragyogott a napfényben, akár a lovagi páncél, pedál sarkanytyúi a húsig hatolva vájtak a busz padlózatába. A vele leszálló utasok megkönnyebbült sóhajjal hagyták el az életveszélyes gépállat gyomrát. Továbbsétálva a jármű forró menetszele összeborzolta haját, tekintetével még elkapta pár szabadságért kétségbeesetten könyörgő utas tekintetét. Jó húsz perces sétával végre beért a munkahelyére. Az ipari park mellett, a kamionpihenőben, behúzott függönyű fülkékben aludtak a sofőrök, elmulasztva a sokadik napfelkeltéjüket. A naplementének bizonyára mindannyian tanúi voltak és annak reményével telve nyújtóztak el az alvófülkékben, vezetőüléseken, hogy másnap bizotsan újra felkel.