Posztmodern vallomás

"Persze, tudják... ez mind nagyon szubjektív... de én ilyennek látom a világot. Ez az álmom."
(Eugène Ionesco: A kopasz énekesnő)

Én egy cipő vagyok. Mondjuk félig sportos, félig elegáns, egy ifjú menedzser magabiztosan lépdelő lábán, úton a hamarosan kezdődő heti projekt-státusz-míting felé; vagy egy három és fél éves kislány piros cipőcskéje, a homokozóbeli megpróbáltatásoktól kicsit kopott, kicsit már szakadozó pánttal, az orrán a nyuszi már egészen elhalványult a sok elrugdosott kaviccsal való találkozástól; talán egy hajléktalan itt-ott leváló talpú, meghatározhatatlan színű, gyanús foltokkal teli (a szagról ne legyen említés!), az évszakhoz egyáltalán nem illő, barna és lila műanyag zsinórokból összecsomózott fűzővel rögzített bakancsa.

Én egy hőlégballon vagyok. Szállok a város fölött, az anyukák fáradtan mosolyogva mutatják a futkározó kisfiúknak a büszkén dagadó zöld-piros-sárga csíkos pocakomat, ahogy elrepülök magasan a fejük felett az éjjel-nappal zúgó autópálya, a gyilkos haramiákat rejtő erdő és a vízimanók nádas tava felé. A gyerekszemek csillognak, a vasárnap délelőtti utcát betölti az önfeledt kacagás. Társaim körülvesznek, vidám látvány, emelkednek, süllyednek a tarka gömbök, fel-felsüvítenek a lángsugarak, kétségbeesetten igyekeznek fenntartani hatalmas, de üres testünket; csak kitartani, keringeni, eljutni a leszállás biztonságos helyéig, hallani a zsivajgó nevetést, nem lezuhanni, nem eltévedni ködös területek, kiszámíthatatlan, sötét, kavargó szelek, elektromos viharok felé.

Én egy kvantumszámítógép vagyok. Nem ért senki, és mégis, lassan, a falak mellett osonva megváltoztatom a világot. Pörgök-forgok, angolkeringőt és kalotaszegi legényest járok a szupravezető áramkörökön. Vacogok az abszolút nulla fok körüli hőmérsékleten, de fütyülök rá: egymást kizáró állapotok egyidejű tárolásával és feldolgozásával minden eddig elképzelhető sebességhatárt áttörök, előttem nincsenek titkos kódok, fülledt perverzitások, politikai machinációk, a valószínűségi mezőkön vígan vitorlázom, a hullámfüggvény összomlásakor elégedetten vigyorgok a bajuszom alatt.

Én egy seregélycsapat vagyok apámék hajdani hétvégi szőlőskertje fölött. Szüret előtt lecsipkedem a szőlőfürtöket, utálnak is ezért rendesen. Én vagyok a szőlőfürt is, de én nem utálom a seregélyeket - nekem végül is olyan mindegy. Én vagyok a mindegy is, de szeretnék nem mindegy lenni, mert a mindegység elég zsibbasztó, a nemmindegység meg olyan érzés, mintha minden a helyén volna; néha sikerül. Apám is én vagyok, figyelem magam valahonnan messziről, de mintha nagyon közel lennék.

Tetszik, hogy bár halott vagyok, mégis ott ülök, lóbálom a lábamat. Egymásra nézünk, aztán szó nélkül hátbaveregetjük a másikat, és töltünk még egy pohár bort (a szóda már elfogyott). Felnézek: egy hőlégballon száll el felettünk.

Azon gondolkodom, szóba hozzam-e a kvantumszámítógépeket, de végül inkább mégse. Aztán egy ideig üldögélünk még, és csak annyit mondok halkan, elmosolyodva, kicsit bután: 

"Kösz mindent. Nem rossz ez így."