Bob vidékre megy

Egyik unalmas napon Pálma hirtelen felugrott a székéből és felsikoltott. Bob akkorát ugrott a fotelben ijedtében, hogy egy rugó át is szakította az ülőpárnát: - Mi az úristen!?

- Eszembe jutott, hogy Buci papit és Cinci nagyit legalább fél éve nem látogattuk meg!

- És Buci papiék miatt hozod rám a szívinfarktust?

- Miért, Buci papiék nem érnek neked annyit, hogy szívinfarktust kapj miattuk?

- Bár, ha jól meggondolom, igen. Lehet, hogy jobban járnék most egy gyors szívinfarktussal.

- Igazán kedvesek is tudnak lenni!

- Kedvesek? Folyton szekálnak minket!

- Nem is szekálnak csak felhívják a figyelmünket a hibáinkra!

- Szóval hiba lenne, hogy öt méterre Cinci nagyitól eltüsszentem magam?

- Jaj Bob. Tudod, hogy a nagyi mennyire könnyen elkapja a betegségeket....

- Jó, de azért nem kellett volna a Buci papi kéthónapos zokniját az orrom alá szorítania! Azt is csak teérted viseltem el,  hogy jól érezd magad.

- Az Buci papi zsebkendője volt!

- Ugyan már Pálma! Egy zsebkendő mióta lábszagú?

- Ez most nem tartozik ide, na.... El kell menni meglátogatni őket és kész!

- Jó, de csak egy órát vagyok hajlandó ott maradni!

- Jaj Bob, tudod, hogy ha olyan messzire utazunk, akkor legalább egy éjszakát ott kell aludnunk.

- De az összes ágyneműjük macskaszaros, ráadásul a paplan olyan büdös, hogy szerintem a zsebkendő-zoknijaikkal van kitömve.

Pálma leakasztotta a fogasról Bob kabátját, és hozzávágta a férfihoz: - Bob, fél évben egyszer kibírod!

Bob legszívesebben elsírta volna magát.

***

Leszálltak a vonatról, és kisétáltak a vasútállomás ajtaján, ahol várta őket egy lovas szekér. Rajta ült Buci papi, és amikor meglátta őket jó hangosan felkiáltott: - Azannya! Évek óta várok mán itt! Hun vótatok eddig? - ránézett Bobra - Fiam ezerszer megmondtam neked, hogy ne legyíl párttitkár, mert azok mind gazemberek! Elfogyott a pörkült!

- Buci papi én nem vagyok párttitkár, egy élelmiszer boltban dolgozom!

Buci papi felemelte a zsíros kalapját és leszállt a szekérről: - Mit mondol? Tudhatnád, hogy rossz a fülem!

Bob hangosan elismételte:  - EGY ÉLELMISZERBOLTBAN DOLGOZOM!!!

Buci papi a térdére csapott: - Mégis kit írdekel, hogy hun dógozol te büdös párttitkár! Szájjatok inkább fől!

Pálma és Bob felléptek a lovas szekérre, ami lassan, vánszorogva elindult.

- És miért nem busszal jöttél Buci papi? - kérdezte Pálma.

Az öreg felhorkantott: - Busszal?! Az azoknak való, akiknek nincsen szekíre! Különben, a mútkor felszálltam egy ilyen buszjárgányra. Olyan rosszú vótam! Végig háttal ültem, és a gyomrom főfordult!

- De papi, akkor miért nem kérted meg az előtted ülőt, hogy cseréljetek helyet? – kérdezte Pálma.

- Hát hogy kértem vóna, ha nem is ült előttem senki, jaj de ostoba vagy lyányom!

 Bob Pálma fülébe súgta: - Adnál egy kis vizet? Mindjárt szomjan halok.

- Sajnos már megittam az előbb, de Buci papinál mindig van valami.

Buci papi hátrafordult: - Nem, már nics pörkült! Kolbászos kenyír van. Vagy volt.

- Nem Buci papi, csak vizet szeretnénk kérni tőled!

- Vizet?! Persze, még mit nem! Hogy aztán megigyátok!

- Kérlek Buci papi, Bob nagyon szomjas.

Buci papi benyúlt az ingje alá, és elővett egy kulacsot: - Nesze te suhanc! De aztán ne igyál belőle!

Bob belekortyolt a vízbe: - Pálinka. Nyilván.

***

Szépen, lassan megérkeztek a parasztház elé.

Amikor beléptek a házba Cinci nagyi ott állt az előszobában egy kosárral a kezében.

- Szia Cinci nagyi! - kiáltott fel Pálma boldogan - csak nem menni készültél valahová?

Cinci nagyi a lányra nézett a fején egy túlmértezett szemüveggel: - Jaj lányka te vagy az? Azon merengek, hogy már vótam e a bótban vagy még csak most akartam menni – azzal vissza is sétált a házba.

Buci papi is belépett az előszobába, majd bevágta Bob és Pálma előtt az ajtót, akik értetlenül egymásra néztek, majd ismét kopogtak.

Buci papi felkiáltott: - Hinnye! Vendég jött! Biztos az unokánk és a párttitkár férje!

Amikor kinyílt az ajtó, Pálma türelmesen mosolyogott: - Papi mi már itt vagyunk.

Az öreg elgondolkodott: - Ja, akkor senki nem kopogott?

- De papi, mi kopogtunk

Az öreg kiabált egyet: - Asszony! Mennyél és nyissál ajtót!

- Papi, most nyitottad ki az ajtót! – szólt Pálma.

- Hát mit álltok itt, miért nem mentek haza?

- Támogatom az ötletet – vágta rá azonnal Bob, ám fel is szisszent, amikor Pálma rátapasott a lábujjára.

***

Este volt és a nagy, közös hálószobában voltak mind a négyen. A szendvicsek nem is voltak olyan rosszak, és aránylag hamar túlélték ezt a napot. Bob legyőzte az ágyneműszagok okozta hányingerét, és megpróbált elaludni. Lassan számolgatta a bárányokat. Aztán óvatosan kinyitotta a szemét, és azt hitte, hogy kiugrik a szíve ijedtében. Buci papi ott állt mellette, és ostobán bámult a képébe: - Nem aluszunk! Irány fiam! Esti vadászat van!

Bob nem akart hinni a fülének, a levegőt kapkodva mondta: - De Buci papi este van. Alszik az egész falu! Nem lehet csak úgy lövöldözni.

- Jaj, te ostoba párttitkár! Akkor majd lábujjhegyen lövök. Egyébként is, mán nem pazarolom a lőszert. A mútkor rájöttem, hogy felesleges a kacsát lelűni, mert úgyis zuhan vagy kétszáz métört, és aztat a zuhanást úgysem élné túl. Tehát elég lűszer nélkül is lűni! No, gyere!

- Pálma, menjünk haza! – rázta fel Bob a feleségét.

Pálma álmosan rámosolyogott a férfira: - De Bob. Én nem akarok többet hazamenni. Itt akarok maradni örökre.

Bob előtt elsötétült a világ és csak Pálma hangját hallotta: - Bob...Bob...Bob....

Aztán kinyitotta a szemét, és a szobájában ébredt fel. Pálma őt szólongatta.

- Csak álom volt! - megölelte a feleségét - Csak álom volt! Köszönöm istenem!

Pálma gyengéden eltolta magától a férfit: - Igen, igen biztos rosszat álmodtál, de már épp ideje volt felkelned. Tudod, hogy ma megyünk meglátogatni Cinci nagyiékat...

Pánik - Csenki Réka novellája

Este összeírta a bevásárló listát, ne reggel teljen ezzel az idő. Gyerekeit és az unokákat várta haza, sok szájat kell megetetni. Zsoltika az egyetemről jön haza, kiköltöztették a vírus miatt. Ágika meg hozza a családját, itt is maradnak nála egy időre mert hómoffiszból fognak dolgozni. Ha másra nem, legalább arra jó ez a vírus, hogy hosszabb időre láthatja a gyerekeit meg az unokákat. Ő nem aggódott, kis város, ide nem jön senki. Mindenki csak menne, de hát nincs miből.  A nagy házat fenn kellett tartni, eladni nem akarta, nem venné meg senki. Bár a gyerekei folyton mondogatják neki, mióta meghalt az apjuk, úgy gondoják, neki egyedül túl nagy. Most legalább meglátják, milyen jó, hogy nem adta el, és költözött kisebbe, mondjuk panelba. Legalább van hova hazamenni. Talán szállodába mennének?

Kikászálódott az ágyból, már nem volt fiatal, gyors mosakodás és reggeli után fogta a kiskocsiját – ennyi holmit csak nem hoz haza szatyorban – és elindult.

A piacon kezdett: zöldségek, gyümölcsök, tojás, kenyér, sajt, kolbász, csülök. A szupermarketbe is bement, csülkös bablevest meg rétest akart sütni az unokáknak, egyenek valami normális ételt is. Olyan kis soványak. A lánya meg a férje vegák, Isten tudja mit adnak azoknak a kisgyerekeknek. Majd ő rendesen megeteti őket, míg itt lesznek. Jó is, hogy hosszabb időre jönnek. Meg a friss vidéki levegő!

A szupermarketben már az ajtóban tolongás volt. A bevásárló kocsikkal tülekedtek az ajtóban, mindenki egyszerre akart bemenni. A szokásosnál idegesebb népek, mással nem tördődve tolták neki a kocsikat a veséknek, lábaknak. Akaratlanul is átragadt rá a feszültség, nehezen haladt a kiskocsival meg a bevásárló kocsival együtt. Ágika elküldte neki meszendzseren, hogy miket hozzon nekik, nem okozhat csalódást. Ilyen tolongáskor tudta mit kell tennie. Kerülte a szemkontaktust és valamelyik kocsijával csinálta az utat maga előtt. Nem szabad hezitálni, ha felnyílik egy rés, azonnal cselekedni kell. Úgy tesz, mintha nem venné észre a többiek szándékát az előrehaladásban. A szemét a listán és az árukon tartotta, a többi vásárlóval nem szabad ilyenkor foglalkozni. Elkezdett fájni a dereka, már csak ez hiányzott, pedig senki nem tolta neki a kocsit. A titok, hogy elég gyorsan kell mozogni, még ha ő maga lassú is volt, a kocsira nehezedve kiválóan lehetett előre haladni a legnagyobb tömegben is. Az út közepén kell tartani a kocsit, nem szabad lehúzódni, mert akkor elveszíti az előnyt, minden pillanatban résen kell lenni, hátha adódik egy váratlan nyílás, amire le lehet csapni. Keresztbe állította a kocsiját a zöldséges részlegen, nem nézett senkire, és elkezdte összegyűjteni, amiket a piacon nem kapott meg. Borzasztó ideges volt mindenki, volt, akik maszkot is viseltek. Ezt túlzó óvatoskodásnak tarotta. Folyamatosan haladt előre, mintha ő maga diktálta volna a tempót a hömpölygő tömegnek, olyan volt, mint a tenger istene, puszta karlendítésével óriási hullamokat keltve a tajtékzó tengeren. A felvágottaknál már csak lassított, úgy kapkodta le a csiremell felvágottat, a hűtőládára szinte rávetődött az utolsó kettő zöldségfasírtért a lányának és a darált sertéshúsért az unokáinak. A száraztésztáknál driftelve állt meg a spagettitészta előtt – Bercike kedvence. Mire a lisztekhez és a cukrokhoz ért, a kontya is kezdett szétesni, számos tincs külön életet élve repkedett a feje körül, különös glóriát kölcsönözve neki. Ekkor a felismerés megtorpanásra késztette, kiesett a ritmusból, a tömeg, őt hátrahagyva haladt tovább, mint a folyóban a sziklát köbeölelő víz tajtékja. Ő azonban tartotta magát. Rétest kell sütni. Rétesliszt, finomliszt. A polcokat pásztázta a tekintetével, mindegyikből 2 kilót akart hozni. Bőségesen meg akarta vendégelni őket, kiszabadulnak az éhes fiatalok vidékre. A finomliszt polc üres volt. A réteslisztből egyetlen egy, szakadt csomagolású árválkodott a polcon, egy része kiszóródott a csomag mellé. Kiráncigált egy jobb időket látott szatryrot a táskájából, és belegyömöszölte a lisztet. Tanácstalanul állt a polcnál és azon gondolkodott, most mi tévő legyen. Eközben kiesett a lendületből, elfelejtkezett magáról és tanácstalanul nézett körbe. A vásárlók mind elsuhantak mellette, a pénztárak felé. Egy hátulról jött, ösztönző lökés térítette magához. Egy anyuka tolta a hátsójához a kocsiját, gyereke mellette ordított, eltorzult hangjából nem lehetett beazonosítani, miért.

-        Elnézést – a kétségbeesett anyuka egyáltalán nem tűnt olyannak, akinek elnézésre, sokkal inkább Xanaxra lett volna szüksége.

Eközben fogalma sem volt arról, mit tegyen, betette a sérült és becsomagolt lisztet a kocsijába és a pénztár felé indult. Vásárlás közben nem is figyelte mennyi mindent pakolt a kocsiba, fizetés után gondolkodott el azon, hogyan fogja mindezt hazacipelni. Még jó, hogy mindig van nála tartalék szatyor. Mellette az ordító kisgyerek anyukája már nem is próbálta elhallgattatni a gyerekét, arcából ítélve, változatos káromkodásokból álló mantrát ismételgetett magában, és környezetbarát vászontáskákba pakolta a vásárolt árukat. Eközben ő előszedte a szatyrait és módszeresen, egy tetrisz világbajnokot megszégyenítő módon kezdte elpakolni a saját holmiját. A végére a szakadt csomagolású rétesliszt maradt egyedül a kocsiban, a régi, átlátszó kis szatyorban. Már sehova nem fért be, így külön fogta hozzá a másik szatyor fogantyújához. Igazi akrobata mutatvány volt, ahogy elhagyta a boltot, egy kézzel a bevásárló kocsit tolva maga előtt, vállán a retiküljével, másik kezében a két szatyorrral és a gurulós táskájával.

Kilépett az üzletből és akkor szembesült vele, hogy a frizurája is megsínylette a bevásárló körutat. Hazafelé azon fohászkodott, csak ne találkozzon ismerőssel, de tudta, a szomszéd Mariska is ilyentájt tér haza a hétvégi bevásárlásból. A tavaszi szél hirtelen feltámadt, körbeölelte dombtetőre kaptató alakját – többedik alkalommal átkozta egykori önmagát, hogy dombon lévő házat vettek annak idején az urával – mikor elszakadt a sokat próbált szatyor füle, kiszabadítva a réteslisztet, ami a szürke betonon egyre nagyobb halomban terült szét. A délelőtti napsütésben körbetáncoltatta a szél a lisztszemcséket, és Mariska a domb aljából meglátta szomszédját, aki fehér felhőben, hajának széthullott glóriájában, győzelmi angyalként állt a domb tetején.

Honnan jöhet az ihlet? - Alföldi Áron

Ha röviden akarom megfejteni a fenti kérdést, akkor a válasz egyszerűen annyi, hogy mindenhonnan.

Mióta elkezdtem, úgymond „irodalmi szárnyaimat bontogatni” (gondolok ezalatt a versírásra, valamint reflexiók és blogbejegyzések írására), sokszor azt vettem észre, hogy ha alkotni akarok, sose tudnak működni az érzelemre építkező elképzelések.

Csak egy egyszerű példa erre: késő februári este volt, épp leszállok a buszról és hazafelé sétálok, s közben élvezem a számomra jól ismert barátom, a falusi csend anekdotáit. És nézelődöm. Az ég felhős, s bár még február van, tiszta, hűvös, de a tavasz közeledtét sugalló szél fúj. Megállok és felnézek a Holdra, ami épp növő sarlóját mutatja, de csak tompán, mert a fátyolfelhőzet nem elég arra, hogy teljesen elrejtse.

Itt ragad meg az a valami, amit érzésnek, vagy esetleg érzelemnek szokás nevezni. Mint ahogy a sínen békésen, de kérlelhetetlen pontossággal kattognak az éjféli expressz kerekei, úgy szaladgálnak a fejemben a gondolatok. Hogy miken? Olyan hasonlatokon, mint amiket most is összehordtam. Képeken, álmokon, lappangó ösztönökön, amik több évezrede ott lapulnak a genetikai állományunkban, mégis mindenki újnak és senki más által meg nem tapasztalhatónak hiszi. Belegondolok abba, hogy mióta ember az ember, hányan néztek még így a Holdra, hányan vártak tőle választ, vagy csak csodálták hideg fényét a csendes éjszakában. Hányan néztek rá vádaskodva az őket ért rosszért és hány szerelmes csók csattanhatott el a jelenlétében…

…vagy lehet, hogy csak holdkóros vagyok!

Úgy döntök, írok erről egy verset. Hazaérek… és semmi. Abszolút semmi. Nem találok megfelelő formát (a szabadverset meg nem szeretem), se szavakat, amik alkalmasak lennének leírni azt, amit érzek.

És amint mondtam nálam ez egy egyszerű példa!

Viszont, ha csak egy pici, apró ötlet (vagy inkább csak érzet) előugrik a semmiből, elképesztően szép alkotások tudnak születni. Épp akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

És ez nem csupán az írásra vonatkozik, hanem az előadóművészetre is, amint erre a Körtevirágok kapcsán rájöttem.

Sokan nem hisznek az ihletben. Azt mondják, hogy ez csak a lusta művész kifogása. Én részben egyetértek, hiszen, ha nagyon akarja az ember, akkor biztosan tud jót alkotni, szinte bármikor. Egyvalamit azonban sikerült magamban leszögezni: nem kell az ihlet, de sokat segít, ha van.

Úgyhogy addig, amíg nem jön valami véletlenszerűség szülte ihlethullám, csak várom, hogy nyíljanak a Körtevirágok

Krisztus nirvánája

Harang zengését

hallgatva hangolom a

csendet magamra.

 Írta: Alföldi Áron