Idegenek

Idegenek

– vagyunk egymásnak. Szülő a gyereknek, testvér a testvérnek, kolléga a főnöknek, munkatársnak. Szomszédnak, nagymamának. Önmagunknak. Utol érni magunkat önismeretben egy örök verseny, folyton egy lépéssel magunk után loholunk.

Hogy miről szól számomra az Idegenek? Erről szeretnék írni. Sablonok és klisék jutnak az eszembe. Általánosságok. De valahogy mindenkinek mást jelent idegennek lenni. Megvan a saját történetünk idegenségünkről.

Félelem. Mikor először játszottuk főpróbán élesben, tapasztaltam meg, hogy egyedül vagyok a színpadon. Ez nem igaz, mert nem egyedül voltam, csak egyedül éreztem magam. Csukott szemmel indítjuk az előadást, ahol mindenkinek meg kell születnie önamgától. Aztán ez a félelem biztonságba váltott: magam vagyok, önmagamban, épp megszületek. Ebben nincs semmi szégyellni való, semmi félelmetes, mert minden pillanata egy új élet kezdete. Próbálkozás. Próbálok megszületni, élni.

Kíváncsiság. ahogy egyre többet játszottuk egyre kíváncsibb lettem. Mivel mind csukott szemmel születünk meg, a többiekét nem láthatjuk. Csukott szemmel, hangokkal és esetleges érintésekkel próbáltam kapcsolódni, érezni a többiek születését. Osztozni a küzdelemben. Kollektív tapasztalati kapcsolódás.

Idegen érzések: akaratlanul is a negatívum jut róla eszembe először. Mennyivel könnyebb a negatívumot meglátni a másikban. A pozitívért dolgozni kell. Menni a célunk után, harcolni a visszatartó erő ellen. Akadályozni, segíteni egymást a célba érésben. Számomra ez a cél pozitív. A visszatartó erő negatív. Nem tudom, mások hogyan élik meg. Igazából a cél is idegen, hiszen nem tudom, mi fog történni ha elérem. De tisztán tudom, hogy pozitív. 

Táplálni másikban a jót, fejlődésre sarkallni hatalmas pozitív energiát kell magunkban ehhez megmozgatni. Mennyivel könnyebb bántani a másikat, nem dolgozni azért, hogy belenézzünk a másik idegenségébe. Talán attól félünk, hogy az ő idegensége ugyanaz mint a miénk. Hogy túlságosan hasonlítunk. És ő harcol. Kivirágzik ebből a bántásból az akarat, a fejlődés és a magasra jutás. Lehet hogy mindez csendesen történik, és a vége halk dúdolássá szelidül. Vajon ez a magasba emelkedés a pozitív, szeretetteli viszonyban is megtörtént volna? Vagy a küzdelem maga, ami sarkallja a lelket az emelkedésre? Talán még magasabbra is juthatna ez a kicsi lélek, ha visszatartás helyett mi magunk emelnénk a magasba. Talán mi magunk is magasba juthatnánk. Pláne ha egymásba is kapaszkodnánk.

  

Közöny. Számomra a legriasztóbb érzés. Mellőzöttség, semmit nem váltani ki a másikból. Elmenni egymás mellett a másik létezésének elismerése nélkül. Kapcsolódás nélkül. Úgy gondolom, hogy az alapján határozzuk meg magunkat, akiknek magunkat látjuk a másikban. A közöny azt mondja: semmi vagy. Nem létezel. Nincs értéked. Nincs helyed. Talán nárcizmusom miatt félek ennyire ettől az érzéstől. Érzés ez egyáltalán? Hiszen hiányt jelent. Semleges. Miért félünk az idegenségtől, ha a közöny sokkal félelmetesebb? Idegennek lenni csak egy átmeneti állapot, kezdet és lehetőség. A közöny egy végtelen érzelmi vákuum. 

 Idegennek lenni nem szégyen, élni kell vele. Ki kell lépnünk belőle és ismerősnek kell lennünk. Önmagunkkal legfőképpen. Vágynunk kell a kimozdulásra ebből. A vágy, ami előrehajt. Vágyak nélkül nem tudunk fejlőni. Belső késztetéseinket nem szabad figyelmen kívül hagynunk, átlépnünk rajta, mert vágyaink mutatják meg, merre haladjunk. Segítenek önismeretünkben. Te mire vágysz? Mi az ami, előre hajt? Ellenszegülsz neki? Negatívumként fogod fel, ami meggátol a célod elérésében? Ha megadod neki magad, szembe tudsz vele nézni? Ha mégis ellenállsz és eléred az általad kitűzött célt, elégedett leszel? Önmagaddal, a céloddal? A következményekkel? Vagy nem tudtál volna megbocsájtani magadnak, ha a belső késztetésre hallgatsz, ahelyett, hogy a realisztikusan kitűzött célt eléred? Elégedett leszel a céloddal, önmagaddal? El tudnád képzelni magad, ha egyik vagy a másik teljesülne? Vagy idegen lennél önmagadnak? Van egy mondás: vigyázz mit kívánsz. Még a végén megvalósul.