Egy színész (rém)álma

A középiskolai osztályommal színházba indultunk, aminek a bejárata a nagyszüleim régi lakása alatt volt. Előadás előtt felmentem a nagyszüleimhez, megölelgettem őket, ők meg mondták, hogy menjek be a nappaliba, mert vendégek vannak. A nappaliban volt vagy 20-30 ember, akiket sosem láttam, de majd megőrültek, amikor beléptem. Kántálták a nevem és őrjöngtek, mintha egy sztár lennék. William Baldwin lépett ki a tömegből és közölte velem, hogy siessek, mert az előadás mindjárt kezdődik.
Lesiettem a színházba, de jöttek a szervezők, és mondták, hogy a színdarab késik, mert a színészek önkényesen belekezdtek a Kill Bill című filmbe, így most várni kell, amíg hajlandóak elkezdeni az előadást.

Gondoltam, akkor addig elmegyek az állatkertbe.

Az állatkert úgy nézett ki, hogy volt egy kis előtér, ahonnan nyílt egy terem: ott madarak voltak. Azonban a többi állatot úgy lehetett megnézni, hogy az előtérben ráfeküdtem egy ágyra, a gondozók pedig pórázon behoztak elém minden állatot. Aztán behoztak 3 oroszlánt és 3 tigrist, és ott hagytak velük egyedül. Én ültem az ágyon, ők meg feküdtek a földön és azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen veszélyben vagyok.

Ekkor egy irodai dolgozó jött ki egy ajtón kávét szürcsölgetve és oda szaladtam, hogy bemenjek az ajtón, de az bezáródott. Mire visszamentem, az oroszlánok és a tigrisek eltűntek, és egy gondozó hozta az ocelotot, ami kb. akkora volt, mint egy csivava. Azt mondta aranyos, és simogassam meg, de az ocelot csak csúnyán nézett rám.

Aztán hirtelen feljött a függöny, Alföldi Áron jelent meg, ekkor már a színházban voltam. Áron a kezembe adott egy szövegkönyvet, ami egy olyan Nóti kabaré jelenetet tartalmazott, amit eddig sosem láttam. Azt mondta, gyorsan tanuljam meg, mert jön a néző és van benne egy oldal monológom is, és Zoli ideges lesz, ha elrontom.

Ekkor eszembe jutott, hogy jelmezem sincsen, és egyszer csak azt vettem észre, hogy női fürdőruha van rajtam. Volt a színpadon egy asztal és gyorsan bebújtam alá. Ott volt William Baldwin és pszichopata vigyorral nézett rám. Ekkor Zoli leállította az előadást, elnézést kért a nézőktől, elmondta, hogy nagyot csalódott bennünk, majd közösen fojtogatni kezdtük William Baldwint, ás feláldoztuk a színpadon. A nézők tapsoltak.

Ez volt az előadás.

Egyetlen furcsaság az egészben, hogy én valójában nem nagyon tudom megkülönböztetni a Baldwinokat, és álmomban mégis tisztában voltam vele, hogy az William volt…

Idegenek

Idegenek

– vagyunk egymásnak. Szülő a gyereknek, testvér a testvérnek, kolléga a főnöknek, munkatársnak. Szomszédnak, nagymamának. Önmagunknak. Utol érni magunkat önismeretben egy örök verseny, folyton egy lépéssel magunk után loholunk.

Hogy miről szól számomra az Idegenek? Erről szeretnék írni. Sablonok és klisék jutnak az eszembe. Általánosságok. De valahogy mindenkinek mást jelent idegennek lenni. Megvan a saját történetünk idegenségünkről.

Félelem. Mikor először játszottuk főpróbán élesben, tapasztaltam meg, hogy egyedül vagyok a színpadon. Ez nem igaz, mert nem egyedül voltam, csak egyedül éreztem magam. Csukott szemmel indítjuk az előadást, ahol mindenkinek meg kell születnie önamgától. Aztán ez a félelem biztonságba váltott: magam vagyok, önmagamban, épp megszületek. Ebben nincs semmi szégyellni való, semmi félelmetes, mert minden pillanata egy új élet kezdete. Próbálkozás. Próbálok megszületni, élni.

Kíváncsiság. ahogy egyre többet játszottuk egyre kíváncsibb lettem. Mivel mind csukott szemmel születünk meg, a többiekét nem láthatjuk. Csukott szemmel, hangokkal és esetleges érintésekkel próbáltam kapcsolódni, érezni a többiek születését. Osztozni a küzdelemben. Kollektív tapasztalati kapcsolódás.

Idegen érzések: akaratlanul is a negatívum jut róla eszembe először. Mennyivel könnyebb a negatívumot meglátni a másikban. A pozitívért dolgozni kell. Menni a célunk után, harcolni a visszatartó erő ellen. Akadályozni, segíteni egymást a célba érésben. Számomra ez a cél pozitív. A visszatartó erő negatív. Nem tudom, mások hogyan élik meg. Igazából a cél is idegen, hiszen nem tudom, mi fog történni ha elérem. De tisztán tudom, hogy pozitív. 

Táplálni másikban a jót, fejlődésre sarkallni hatalmas pozitív energiát kell magunkban ehhez megmozgatni. Mennyivel könnyebb bántani a másikat, nem dolgozni azért, hogy belenézzünk a másik idegenségébe. Talán attól félünk, hogy az ő idegensége ugyanaz mint a miénk. Hogy túlságosan hasonlítunk. És ő harcol. Kivirágzik ebből a bántásból az akarat, a fejlődés és a magasra jutás. Lehet hogy mindez csendesen történik, és a vége halk dúdolássá szelidül. Vajon ez a magasba emelkedés a pozitív, szeretetteli viszonyban is megtörtént volna? Vagy a küzdelem maga, ami sarkallja a lelket az emelkedésre? Talán még magasabbra is juthatna ez a kicsi lélek, ha visszatartás helyett mi magunk emelnénk a magasba. Talán mi magunk is magasba juthatnánk. Pláne ha egymásba is kapaszkodnánk.

  

Közöny. Számomra a legriasztóbb érzés. Mellőzöttség, semmit nem váltani ki a másikból. Elmenni egymás mellett a másik létezésének elismerése nélkül. Kapcsolódás nélkül. Úgy gondolom, hogy az alapján határozzuk meg magunkat, akiknek magunkat látjuk a másikban. A közöny azt mondja: semmi vagy. Nem létezel. Nincs értéked. Nincs helyed. Talán nárcizmusom miatt félek ennyire ettől az érzéstől. Érzés ez egyáltalán? Hiszen hiányt jelent. Semleges. Miért félünk az idegenségtől, ha a közöny sokkal félelmetesebb? Idegennek lenni csak egy átmeneti állapot, kezdet és lehetőség. A közöny egy végtelen érzelmi vákuum. 

 Idegennek lenni nem szégyen, élni kell vele. Ki kell lépnünk belőle és ismerősnek kell lennünk. Önmagunkkal legfőképpen. Vágynunk kell a kimozdulásra ebből. A vágy, ami előrehajt. Vágyak nélkül nem tudunk fejlőni. Belső késztetéseinket nem szabad figyelmen kívül hagynunk, átlépnünk rajta, mert vágyaink mutatják meg, merre haladjunk. Segítenek önismeretünkben. Te mire vágysz? Mi az ami, előre hajt? Ellenszegülsz neki? Negatívumként fogod fel, ami meggátol a célod elérésében? Ha megadod neki magad, szembe tudsz vele nézni? Ha mégis ellenállsz és eléred az általad kitűzött célt, elégedett leszel? Önmagaddal, a céloddal? A következményekkel? Vagy nem tudtál volna megbocsájtani magadnak, ha a belső késztetésre hallgatsz, ahelyett, hogy a realisztikusan kitűzött célt eléred? Elégedett leszel a céloddal, önmagaddal? El tudnád képzelni magad, ha egyik vagy a másik teljesülne? Vagy idegen lennél önmagadnak? Van egy mondás: vigyázz mit kívánsz. Még a végén megvalósul.

Kövek

KÖVEK

Csak ültem a tó partján, és raktam egymásra a köveket. Egyiket a másik után.. szép lapos, formás kövek voltak. A negyedik után mindig összeesett. Vajon ha szebb, laposabb követ rakok fel nem dől össze? De hisz mindegyik szép. Vajon mi is így építkezünk? Belső harmóniánk építjük, egyik követ a másik után de mindig összedől.. mégis hogy érjük el a teljes harmóniát? Én úgy gondolom a csenddel, a belső békével, a bölcsességgel és a feltétlen szeretettel. 4 alap pillér.mégis a negyedik mindig ledől…  csendben megtanulsz lenni, megtanulsz a semmiben lenni, a semmiben létezni, csak vagy és elmerülsz a csend világában, mint egy puha takaróban. A belső békét megteremted, amihez a csend segitséget nyújt, megtanulsz meditálni, gyakorlod éveken át, kitisztítod magad, s egyensúlyba kerülsz belül.. ám valami még hiányzik. A bölcsesség és a feltétlen szeretet. A bölcsesség a benned rejlő átélt dolgok pozitív visszaverődèse, az előzö életekből gyűjtött, tanult dolgok tanulsága, amelyek letisztulva élnek benned és szeretettel át tudod adni.

Ám a legnagyobb kihívás a feltétlen szeretet. Próbáltál már szeretni egy csavart? Próbáltál szeretni egy csótányt? Ha feltétlenül szeretsz, mindent szeretsz.. mindent a világon, s azon is túl, nincs benned harag, düh, gyűlölet, csak a szeretet sima tükre, mely nem reped meg soha, mert szilárd, őszinte, s a tükrön ott a négy kő, mely harmóniában ring rajta... az út mely ehhez vezet nehéz, s hosszú életek munkája.

Belegondoltál már abba hogy ezek tükrében mennyire másképp bánnánk az emberekkel? Minden ember más szinten van, ki fejjebb, ki lejjebb. Valaki már rengeteg mindent megtanult, de egyik embert sem kell elítélni ha lejjebb van a fejlődésben mint te. Mondok egy példát: ha egy hajléktalant látsz, aki kéreget tőled, már megindul benned az hogy elítéled. Mièrt? Ő más szinten van, más élethelyzetben, ès ebben kell megtanulnia valamit. Aki lejjebb van, azt segíteni kell, az emberekhez türelemmel kell fordulni, a világot nem rossznak kell látni, nagyon sokszor hallom azt a mondatot, hogy a világ rossz. Te is alakítod a világot, hisz a része vagy, már azzal ha nem közönnyel fordulsz az emberek felé, hanem kedvesen, ha nem dühvel reagálsz a dühre hanem kedvességgel, és még sorolhatnám ezeket. Illetve fontos a saját magad elfogadása, mind lelkileg, mind testileg, ez nagy lépés a belső béke felé.

Itt kitérhetnènk az önismeretre is. Mi is az valójában? Az ember sose fogja teljesen megismerni önmagát. Az önismerethez eszközként használhatsz bármilyen tevékenységet, mint az èn esetemben a színjátszás és a rajzolás. Az önismeretben felfeded a legsúlyosabb hibáid, a legcsúnyább tulajdonságaid, mindent… és ezeket elfogadod magadban, tudod hogy min kell dolgoznod, mire kell tudatosan figyelned, de ez csak kis része az önismeretnek. Az önismerethez, az én meglátásom szerint, a fent említett 4 fontos elem nagymértékben hozzásegít.

 

Írta: Bognár Beatrix - Trixi